Már hetek óta sztrájkolnak a postások, útlezárásokkal tüntetnek a földművesek, a jogászok készítik elő a tiltakozó megmozdulásukat, munkabeszüntetéssel fenyegetnek az egészségügyi dolgozók, de vannak városok, ahol a magánóvodák is hasonlót fontolgatnak, iskolák, ahol tanárok demonstrálnak, másutt a diákok terveznek hasonlót…

Szerbia elégedetlen.

A tiltakozók nagy hányadát az anyagi helyzetének folyamatos romlása késztette arra, hogy kinyilvánítsa dühét, kétségbeesését. A földművesek a dízel jövedéki adójának eltörlését, nagyobb felvásárlási árakat, nagyobb állami kedvezményeket követelnek, illetve azt, hogy amiben megállapodtak a tavasszal a mezőgazdasági minisztériummal, azt a tárca legyen már szíves betartani. Mert nem tartja be.

A postások átlagosan ötvenhétezer dinárt keresnek, ami messze alatta van a szerbiai 91.780 dináros átlagbérnek (amúgy meg: keres a környéken valaki ennyit havonta?). Harmincszázalékos fizetésemelést követelnek, tízet kínálnak nekik. Meg egy húszezer dináros egyszeri „segélyt”. S miközben a jelenlegi dolgozói sztrájkolnak, a posta új embereket venne fel, eleve majdnem húsz százalékkal magasabb fizetésért.

Egyes számítások szerint a tisztességes megélhetéshez az országban mintegy száztizenötezer dinárra van szükség, hogy az ember normálisan étkezzen, lakjon, öltözzön, közlekedjen, tanuljon, gyógyíttassa magát havonta, és még egy kis összeg akkor is a rendelkezésére álljon, ha valamilyen váratlan kiadással szembesül, összegezte egy cikkében minap az N1 portál.

Az egészségügyben dolgozók kevesen is vannak, meg keveset is keresnek, nyilván elegük van.

Az ügyvédek helyzete egy kicsit más, ők már olyan „bonyolult” követelésekkel állnak elő, hogy fel kellene számolni a bíróságok működésének átláthatatlanságát, az alapvető emberi jogok megsértését, azoknak az ügyészeknek az üldöztetését, akik nem pártpolitikai utasításra tennék a dolgukat…

A leskovaci iskolák diákjainak megígérte a labdarúgó-szövetség, hogy a helyszínen nézhetik meg a szerb–bolgár Eb-selejtezőt. Merthogy zártkapus meccsre számítottak. Mivel azonban az utolsó pillanatban enyhítettek a szerb válogatott büntetésén, mégis lehettek nézők a mérkőzésen. Úgyhogy a gyerekeket hazaküldték. A tízévesek csalódottsága határtalan volt, sokan sírtak is… Apróság? Annak tűnik. Nekünk. Nekik valószínűleg életre szóló élmény lett volna, így azonban a saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogyan szúr ki a (bármilyen) hatóság a kisemberrel.

Vajon milyen tapasztalatokat szereztek azok az újvidéki középiskolások, akik nem látnak semmi kivetnivalót abban, hogy egy Viber-csoportban nyílt neonáci propagandát osztogatnak meg egymással? A VOICE vajdasági kutató-elemző központot (Vojvođanski istraživačko-analitički centar) egy aggódó anyuka kereste meg, hogy elmondja: egyes diákok igencsak agresszíven és kitartóan népszerűsítik ezeket az eszméket, emiatt gondolt már rá, hogy szól az osztályfőnöknek vagy az iskolának, hogy intézkedjenek. Aztán úgy döntött – néhány másik szülővel együtt –, hogy inkább hagyják őket még egy kicsit „náculni”, mondjuk, a félév végéig, hátha elmúlik, mint a nátha…

Aleksandra Bosnić Đurić kulturológus értékelése szerint „Szerbiában a 20. század nyolcvanas éveitől mindmáig nemzedékeken át olyan közvélekedés formálódik, amelynek elképzelése sincs, valójában mit jelent a demokratikus társadalom, mit jelent a kultúrák közti párbeszéd, mindez miért fontos, mi az igazságos, mi az engedélyezett, mi a jó, és mi a rossz, milyen határokat nem szabad átlépni a mással, a másmilyennel való viszonyrendszerben”.

Szépen mondta, tudományosan.

Mindez kicsit kevésbé tudományosan a következőképpen hangozhatna: elnyomott, megzsarolt, halálra rémített itt mindenki, az emberek behúzódnak a saját kis vackukba, ki sem merik dugni az orrukat, nem akarják, nem is képesek már megismerni a másikat, mert attól is csak rettegnek. Saját kis sértettségüket ápolgatják, mindent abból vezetnek le, és mindent arra vezetnek vissza, hogy a másik milyen sérelmet okozott nekik, ezért aztán úgy gondolják, hogy ők is minden rosszat elmondhatnak, s ha van hozzá erejük, akár meg is tehetnek mással, másokkal, elvégre így az igazságos.

Esik szét ez az ország, ezúttal nem az államhatárok mentén, hanem a különböző társadalmi csoportok törésvonalán.

És ezt a hatalom, a nagybetűs országos, a kisbetűs helyi egyaránt erőszakkal próbálja kezelni. Az ígérgetésen túl van már mindenki, az sem hiszi el, aki mondja; akinek mondják, az meg végképp nem. Az aprópénzzel való szájbetömés még itt-ott működik, de a tuti recept a fenyegetés, a megfélemlítés, a megbélyegzés mindenkivel szemben, aki nem úgy gondolkodik, ahogy a nagy- és kisbetűs hatalom szerint gondolkodni kell. És akkor tágra nyílt szemmel csodálkozunk, hogy nahát, a középiskolások „náculnak”…

A már idézett kulturológus szerint „mindaz, amit az utóbbi tizenkét évben tapasztalhatunk, az értékek kifordítása: a propagandagépezet teljes erejével, erőszakkal, a társadalmi megosztottságok mélyítésével gyűlölni tanít mindenkit, aki nem osztja az adott csoport véleményét”.

Ez is nagyon szépen és tudományosan hangzik.

Csakhogy a gyűlölködés, az egyes csoportok vagy egyének sarokba szorítása sem működhet a végtelenségig. Egyszer elege lesz belőle mindenkinek. És akkor sztrájkba lép, vagy lezár valamilyen utat, vagy még azt a kevéske gyógyítási lehetőséget is megtagadja, ami még megmaradt. Mert már nem tud annyifelé szakadni, ahányfelé elvárják tőle, hogy szakadjon. Mert elege lesz.

Kevesen vannak, akik a jelenlegi rezsim haszonélvezői. Kevesen vannak, de erősek és hangosak. Akinek elege van mindebből, akinek elege van abból, hogy mindig és mindenütt valami miatt félnie kell, az ballagjon el abba a szavazóhelyiségbe december 17-én, fordítson hátat mindenkinek, takarja el karjával a szavazólapját, és karikázzon be valaki mást. Valakit, akiről legalább feltételezi, hogy képes lesz egy kicsit javítani mindazon a nyomoron, ami most van.

Mert ne legyen kétségünk: ha valaki tizenkét éve uralkodik, akkor ő a felelős azért, ahol tartunk.

És ha hagyjuk, hogy tovább uralkodjon – akár az otthon maradással, akár a szolgai karikázással –, akkor csak rosszabb lesz. Mindannyiunknak.

KOCSÁNYOS Pálma