Ha bárki azt gondolta, hogy a köztársasági képviselőházban közvetlenül a katolikus karácsony előtt megtartott tavalyi utolsó ülés békésebb, hogy ne mondjuk: ünnepélyesebb lesz a korábbiaknál, kénytelen volt belátni, hogy óriásit tévedett. A képviselők, természetesen pártzászlótól függően, úgy egymásnak estek, mintha az ukrán fronton lennének.

Persze, a barikádok két oldaláról nem valódi golyók, hanem mérgezett nyilaknak is tekinthető sértegetések záporoztak az ellenségre. Olyan hangnemben ócsárolták egymást, hogy az élő adást figyelemmel kísérők inkább érezhették magukat valamelyik balkáni bicskahajigatóban, semmint az egyébként nem kis pátosszal Tisztelt Háznak nevezett épület nagytermében.

„Tolvajok, töketlenek, betegek…” – harsogták a népet képviselők. Őket hallgatva az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés, hogyha ők képezik az ország lakosságának a krémjét, vagyis a politikai, emberi és erkölcsi felső kétszázat, vajon milyenek az alattvalók? Ennél is rosszabbak, kulturálatlanabbak, primitívebbek? Azt hiszem ezt a megállapítást igen sokan kikérnék maguknak. Joggal. Ezzel szemben azonban él a szólásmondás, hogy minden népnek olyan vezére(i) van(nak), amilyen(eke)t megérdemel.

Persze a képviselőház hangulata sokban függ az ülést vezető személytől. Nos, azzal talán (részben) egyetérthetünk az ellenzékkel, hogy Vladimir Orlić házelnök sok más helyre való, de aligha az ország vezetőinek élcsoportjába. Őt az uralkodó párt, pontosabban a Szerb Haladó Párt elnöke oda irányította, teljesen figyelmen kívül hagyva az illető emberi kvalitásait. Már megválasztásakor felmerült számos kifogás, de a Szerb Haladó Párt megmondóinak meglehetősen szűk térben kellett lavírozniuk, amikor találniuk kellett egy személyt, aki maradéktalanul eleget tesz a követelményeknek: hűséges az elnökhöz, nincs saját véleménye, az utasításokat pedig kérdés nélkül végrehajtja. Az sem baj, ha nem tartozik az ismert politikusok közé. Hogy róla mi az ellenzék véleménye, annak semmi jelentősége sincs, hiszen a vezércsapat és a csatlósok éppen elegen vannak a kijelölt személy megválasztásához. Másrészt, s ez már évekkel ezelőtt kiderült, a hatalomra került pártok egyike sem rendelkezik olyan káderekkel, akik képesek volnának megfelelő módon betölteni a számukra kijelölt tisztséget. Ennek egyik ékes példája a korábban már két minisztériumot is bejárt Vulin, akit – jobb híján – a titkosszolgálat élére helyeztek, holott a biztonsági kérdések ismeretét illetően messze elmarad a várakozásoktól.

De nem sokkal volt kiemelkedőbb „szakember” a korábban iparügyi, majd pedig közlekedési tárca tulajdonosnője sem, akit sokan nemes egyszerűséggel szőke ciklonnak neveztek. Az ő hibája az volt, hogy rendelkezett saját véleménnyel, ami a jelen körülmények között nem biztosít nyugdíjas állást a politikában.

Az elmondottakat összevetve nem csoda, hogy a szerb parlament elnöke nem képes megfelelő módon vezetni az üléseket, s szinte szabad utat biztosít az alpári beszédeknek. A dolog érdekessége, hogy az ellenzék azzal vádolja, miszerint egyfajta csendes puccsot hajtott végre, s maga alá gyűrte az egész képviselőházát. Tény, hogy időnként sutba vágja az ülés vezetésének szabályait, s annak adja meg a szót, akinek éppen akarja, de hát már megválasztása előtt ismeretes volt, hogy nem tűri az ellentmondást, és a toleranciát hírből sem ismeri.

Ilyen körülmények között csoda-e, hogy a T. Házban időnként „elszabadul a pokol”? Ez főleg akkor tapasztalható, ha valamelyik ellenzéki képviselő bíráló szavakkal illeti a köztársasági elnököt. Az elmúlt évek során ugyanis egyértelműen kialakult a Szerb Haladó Párt és az ország elnökével kapcsolatos légkör, hogy egyenesen felségárulásnak számít minden őt érő bíráló szó, amit, ugyebár, a monarchiákban keményen büntetnek. Ez azonban a mi környezetünkben nem számít kirívó esetnek, hiszen főleg az idősebbek emlékezhetnek az időszakra, amikor az egykori elnökkel kapcsolatos, esetleg félreérthető megjegyzés miatt dugig telt a Goli otok-i börtön. Az utóbbi évtizedekben egyetlen komoly állam vezetése sem folyamodik ilyen drasztikus „megoldásokhoz”, tény azonban, hogy néhány európai országban lassan, néhol gyorsabban alakul a személyi kultusz, és ezekben a közösségekben egyértelműen létezik egy személy, akinek a szava csaknem egyenértékű a Szentírással, és nem illik azt megkérdőjelezni. A helyzet ilyetén történő alakulásához bőségesen hozzájárul az uralkodói párt mögött felsorakozott (és sok esetben általa nyíltan vagy félig titokban) pénzelt tömegtájékoztatási eszközök sokasága is.

Kevés fenntartással kimondhatjuk, hogy ebbe a csoportba tartozik Szerbia (Aleksandar Vučić) és Magyarország (Orbán Viktor) is. Az általu(n)k anyaországnak nevezett térség országházában is néha olyan hangvételű viták zajlanak, hogy azt még a jobb érzésű vendégekkel teli balkáni kocsmában is kikérnék maguknak.

Hiba lenne ezért az alpári hangvételért és hanghordozásért kizárólag a mindenkori ellenzéket hibáztatni, hiszen az uralkodó nómenklatúra tagjai sem mindig fogják vissza magukat. De miért is tennék, hiszen nem volt mindig az ő kezükben a kormányrúd. Amikor kisebbségben voltak, ők is hasonló módon támadták a hatalmon levőket. Mostanra, tehát csupán a szerepek cserélődtek fel.

Éppen ezért nyugodtan mindkét fél orra alá lehetne dörgölni a népi mondást, miszerint bagoly mondja a verébnek…

BOTH Mihály