„Branislav Nedimović mezőgazdasági miniszter” – mutatkozott be a negyven körüli, szemüveges férfi, amikor hivatalból találkoztunk. Szomszédos országbéli kollégájával tárgyalt a tárcáikat érintő kérdésekről, és az öt évvel ezelőtti niši ismerkedést most csak azért említem, mert mindkét miniszter lezser, de a diplomáciai etikettnek (még) megfelelő öltözékben ült le a tárgyalóasztalhoz. A protokoll ugyanis – annak rendje és módja szerint – előzőleg mindent egyeztetett, egyebek mellett az öltözködést is. Nem fordulhat ugyanis elő a diplomáciai megbeszéléseken, hogy az egyik fél – mondjuk – szmokingban, a másik pedig farmernadrágban jelenjen meg a hivatalos kétoldali találkozón.
Lekicsinylés, megalázás
Az ilyen tárgyalások előkészítése során – több évtizedes tapasztalatból tudom – a legapróbb részletre is odafigyelnek az arra illetékes hivatalnokok. A miniszteri kabinetek munkatársai és a protokoll emberei gyakorlott, szakmájukban jártas szakértők, akik semmit sem bíz(hat)nak a véletlenre. Lelkiismeret-furdalás nélkül kidobatják például a tapasztalatlan vidéki vendéglátó által felszolgálni szándékozott finom falatokat is, ha azt előzőleg nem ellenőrizték, nem vizsgálták be. A világ minden részén, meg Burundiban és Afganisztánban is így működnek ezek a dolgok, ha tisztességes a két fél szándéka. Más a helyzet, ha az egyik fél megpróbálja megalázni, lebecsülni a másikat. Ez történt nemrég Belgrádban, amikor Montenegró Köztársaság miniszterelnökét fogadták a repülőtéren. A napokkal előbb bejelentett kétnapos vizit kapcsán sok volt a találgatás, de arra azért senki sem számított, hogy a diplomáciai etikett szerint öltözött Krivokapić kormányfőt nem hivatali kollégája, hanem annak névleges helyettese, a szerb földművelésügyi, vízgazdálkodási és erdészeti miniszter fogadja – farmernadrágban, nyakkendő nélkül. Ez egyértelműen botrány, sértés a vendég számára, még akkor is, ha a szomszédos ország miniszterelnöke a hivatalos tárgyalásokat követően – újságírói kérdésre – szinte egyetlen kézlegyintéssel elintézte a dolgot: nem vette zokon a megaláztatást. Szerbia névleges miniszterelnöke ugyanezen a sajtótájékoztatón magára vállalta a nyilvánvaló diplomáciai incidensért a felelősséget, és elnézést is kért vendégétől.
Nem kell ahhoz nagy diplomáciai jártasság, hogy kimondjuk: szándékos provokáció történt. Nem először, és félő, hogy nem is utoljára. Amióta ugyanis Montenegró is kivált az egykori államszövetség maradékából, és egyedül hagyta Szerbiát, a belgrádi hatalom minden módon igyekszik megkeseríteni az egykori „két szem a fejben” (a néhai Slobodan Milošević után, szabadon: „dva oka u glavi”) kisebbik szemének sorsát. Akkor is, amikor az csatlakozik a NATO-hoz vagy – szembenézve a realitásokkal – elismeri Koszovó Köztársaság önállóságát. Jelenleg nagyköveti szintű kapcsolatok sincsenek a két ország között, mivel Podgorica kiutasította a belügyeibe beavatkozni próbáló – egyébként montenegrói származású – szerb nagykövetet.
“Álljon fel!”
Ana Brnabić névleges szerbiai kormányfő egyébként az utólagos magyarázkodás során elmondta: a montenegrói vendéget az előzetes, kormányon belüli megbeszélések alapján Nikola Selaković külügyminiszternek kellett volna fogadnia, de ő késve érkezett görögországi látogatásáról, és ezért kellett beugrania a mezőgazdasági tárca vezetőjének. A mindenképpen kínos diplomáciai incidensre azonban ez sem elfogadható magyarázat. Ahogy az sem, miszerint „Nedimović különben is szeret lezserül öltözködni”. Amúgy meg a külügyér is csak tartalékmegoldás lett volna, hiszen normális kétoldali kapcsolatok esetén a miniszterelnököt magának az őt meghívó kormányfőnek illik fogadnia.
Ha pedig már szóba hozták Nikola Selakovićot, nem árt megemlíteni, hogy a szerb diplomácia vezetője néhány nappal a belgrádi botrány előtt New Yorkban, az ENSZ székházában váltott ki incidenst, amikor koszovói kollégáját felszólította: ha Aleksandar Vučićot említi, álljon fel, hiszen saját államelnökéről beszél. A dölyfös, diplomatikusnak semmiképpen sem nevezhető kioktatás hallatán még az afrikai és ázsiai diplomaták egy része is megrökönyödött a világszervezet üléstermében.
Amúgy a belgrádi diplomácia régen látott zuhanórepülésben van, hiszen az állami intézmények leépítése nem kerülte el a külügyminisztériumot sem. Annak idején Ivica Dačić több „szép hölgyet, csillagocskát” is alkalmazott, majd következett a tapasztalatlan, de szófogadó pártkatonák kinevezése a külképviseletek élére. Így például az előtapsolóként és a freskókkal festett vonat kiötlőjeként ismertté vált Marko Đurić kinevezése washingtoni és bogotai nagykövetté, de akad a frissen kinevezett szerb excellenciás urak között korábbi mosodatulajdonos vagy olyan, a diplomáciában járatlan személy is, aki egy népszerű műdalénekes fia. Nemrég magunk is írtunk Szerbia londoni nagykövet asszonyának példátlanul botrányos viselkedéséről egy sportversenyen.
Illene most említeni az egykori méltán híres szerb diplomatákat, Davidovićtól kezdve Rakićon és Dučićon, Ivo Andrićon át egészen Konstantin-Koča Popovićig, Miloš Minićig vagy Mirko Tepavacig, ám ez már a szerbiai értelmiség feladata. Nekünk az marad, hogy az aranykor járulékos káreseteként emlékezzünk Balla Lászlóra, Deák Ferencre vagy Fehér Kálmánra, akik az egykori közös országot, az egykori Jugoszláviát képviselték a nagyvilágban. Egyikük sem vallott szégyent, sőt!
Változnak azonban az idők, és jó, hogy most a vajdasági magyarság egyetlen „külképviselőjeként” az anyaországi listán megválasztott személy szerepel. Nem érezhetünk legalább szégyent, ha a téma napirendre kerül.
NÉMETH János
