Ragyogó esély kínálkozhat most arra, hogy az Aleksandar Vučić fémjelezte hatalom végre megbukjon. No, nem úgy, hogy az ellenzék elsöprő győzelmet arat hirtelen, vagy maguktól átadják a hatalmat az úgynevezett haladók, akik újabban rákmenetben akarják magukra robbantani az országot.

A kötelező sorkatonai szolgálat bevezetése ugyanis jó esélyt kínál arra, hogy a legelvakultabb híveiken kívül rájöjjenek arra az emberek, hogy megint meg lettek vezetve. Jó, persze, ott vannak a hazafiak is, akik számára dicsőség dolga katonának állni, meg azok, akik – noha maguk sosem voltak katonák (főleg, ha nők) – a nevelés alapvető eszközének tartják a hadseregben való söprögetést, sőt, szívesen látnák őket koporsóban, csak Koszovó stb. legyen megint szerb.

De mégis ott a másik tömeg. Először a pacifisták kis csoportja, aztán az anyáké, akik nem engednék el a fiukat, s nem gondolják, hogy dicső dolog meghalni a hazáért. Igaz, erről rég nincs szó, akármennyire is csörgeti a berozsdásodott fegyvereit a legfőbb hadúr. Még a katonatisztek, a profi katonák is folyton csak panaszkodnak az állapotokra, szóval a szerb hadsereg csak az első kanyarig jutna el, ha, mondjuk, Koszovót akarná felszabadítani.

Nézzük inkább a számokat. Durván számolgatva húsz évvel ezelőtt még bő hetvenezer gyerek született Szerbiában – ez az a generáció, melynek tagjai első körben számíthatnának a behívóra. Azóta egyre csökken a natalitás, évente úgy hatvanezren születnek Szerbiában. Ebből vonjuk le a lányokat, bár a szerb rezsim akkor bukna igazán, ha nekik is kötelező lenne négy hónapot a semmire elpazarolniuk a Vučićék által sz*rosnak tartott kis életükből egy koszos kaszárnyában. Vegyük úgy, hogy első körben azért az utóbbi tizenévben nem behívott tíz generációt illő volna megtisztelni a már általunk is csak pozivnak tartott papírral, ez szorozva-osztva maximum 350 ezer fiút jelentene (igazságtalan lenne a csak most kb. 18-19 évesekkel kezdeni a regrutációt). Ez kb. ugyanennyi család, felszorozva hárommal (apa, anya, gyerek), egymillió szavazó – jó, egy részük támogatná ebben is a hatalmat. De a javuknak talán megjönne az esze.

Persze nem mindenki alkalmas katonai szolgálatra, egy részük atomhülye még a szerb hadseregnek is (pedig anno én még találkoztam ilyenekkel, sőt, púposokkal is), aztán természetesen a betegek, a pszichés problémákkal küzdők is levonandók. Még a kötelező szolgálat előtti időkben is oly népszerű lett az, hogy a polgári szolgálatot választották a jelöltek, úgyhogy most generációnként maximum tízezer emberre, ha számíthatna a rezsim, bár ehhez is különbuszokat kellene küldeni Bécsbe, és egy részüket még szerbül is meg kellene tanítani, nem kevésbé a mi magyarjainkat.

Ám itt jön az újabb csavar. Persze sokan szereznének valami egyetemi papírt, hisz nálunk minden bokorban van egy ilyen magánjellegű intézmény, sőt, két hét múlva diplomát is adnak (ez esetben inkább viszont a diplomaszerzés idejének elhúzása lenne a cél). Viszont az igazi dupla szaltós csavar csak most következne: ezeknek a fiataloknak a többsége már így is azon gondolkodik – hacsak már el nem ment, mondjuk a szüleivel vagy utánuk, esetleg a szülők mentek a gyerekek után –, hogy külföldön folytatja kis életét, s nem a haza oltárán áldozza fel, szóval, egy újabb emigrációs hullámra készülhetünk.

A magyar olvasó minderre legyinthet, ez a szerbek dolga. Mert magyar fiatal már úgysem menne el katonának itt, eleve már külföldön van a javuk, ráadásul szinte mindenki kettős állampolgár, bár általában a törvény szelleme ilyenkor az, hogy az egyik országban csak le kell szolgálni a katonaidőt, márpedig Magyarországon csak profiként lehet. (Vicces, hogy több itteni magyarról hallottam, hogy átjár dolgozgatni Magyarba’ – határvadásznak, a határon rendőrnek vagy vámosnak. Ott védi a határt saját magától is logikusan nézve.)

Figyelemre is méltó, hogy vajdasági magyar politikusaink – kik mindenütt a haladók hű szövetségesei – még nem szólaltak meg az ügyben. A hallgatás beleegyezés? Vajon támogatják-e a rezsim ötletét? Még csak karácsony múlt, a húsvét jóval odébb, de lapulnak, mint nyuszi a fűben. Vagy hát okosabbak annál, hogy megszólaljanak? Hisz tudják, hamvában holt ötlet ez, legalábbis technikailag.

Minthogy évente felmerül ez az ötlet, s ilyenkor egykori tábornokok, tisztek, katonai szakértők elmondják, hogy ennek a bevezetésének az előkészítése úgy öt évbe telne. Új infrastruktúra kellene: kaszárnyák, technika, fegyverek, egyenruha, cipőkrém, párnahuzat, konzervhal és vonalas telefon, hazatelefonálni anyunak, mert kiképzés alatt nincs mobilozás, pláne nem instázás meg „tiktokozás”. Meg aztán a kiszolgáló szolgálat is elkélne első körben, például szakácsok és sok-sok irodista, aki kiküldi a behívókat, és írja a feljelentéseket a dezertőrökről. Meg katonai rendőr, aki összeszedi a csellengőket, akik egy istenért nem akarnak bevonulni, vagy kimenőkor jól berúgtak. És kellene egy rakás kiképzőtiszt, az egykori formáció szerint úgy 20 emberre egy alapból, meg még egyszer ugyanennyi fölfelé, egész a tábornokokig. Ilyenből e célra per pillanat nincs egy darab sem.

Azonkívül, hogy nemcsak a háborúhoz, hanem már önmagában egy hadsereghez sem kell más, mint sok-sok pénz, pénz, pénz (amin megvesszük a babot, és fizetjük a tiszteket), ez úgy fenékre ültetné az amúgy is hitelekből lélegző országot, hogy végre csak összeroppanna a hatalom, akárki is álljon majd az élen.

Szóval, nem kell izgulni. Ha bevezetik a sorkatonaságot, előbb-utóbb összeomlik az ország, a gyerek meg végső soron előbb kezdi el a külföldi karrierjét, és még kevésbé kell gondolkodni azon, menjen, vagy maradjon…

SZERBHORVÁTH György