Toll Gyula óbecsei prímás negyvenévnyi hivatásos zenélés után is napi rendszerességgel gyakorol

A cigányok a puszta, a csikós és a gulyás mellé adtak egy legalább ugyanilyen fontos hungarikumot a világnak. A kávéházi cigányzene mára már kétszáz éves múltra tekinthet vissza, és sokáig egyedüliként uralta a szórakoztató zenei piacot. Népszerűségének egyik fontos tényezője abban állhat, hogy a cigányzenészek a nótától az operettig, a nyitányon és az operán át a slágerig és a klasszikus zenéig bármit eljátszottak kotta használata nélkül – az emberek a kávéházi asztalok mellett ülve részesülhettek koncertélményben. A cigányzenének egykor színpadot teremtő éttermek közül sok bezárt, a zenei ízlés és felfogás pedig együtt változott a korral, és a társadalmi változások kiszorították a cigánymuzsikát a vendéglátóhelyekről. Sok cigányzenész emiatt külföldre távozott vagy átnyergelt a dzsesszre, a klasszikus zenére.

Az óbecsei Toll Gyula, a Vajdasági Rádió és Televízió népi zenekarának prímása mind a cigányzenében, mind a klasszikus zenében otthon van, és hegedűjével bejárta a fél világot. Tavaly szülővárosa községi díjjal ismerte el zenei munkásságát.

– A Vajdasági Rádió és Televízió népi zenekarában dolgozik. Tisztázzuk az elején: koncertmesterként vagy prímásként?

– Hivatalosan koncertmesternek mondják, de egy népi zenekarban ugyan hol van koncertmester? A magyaroknál is azt mondják, hogy cigányprímás, csókolom! Nem kell ezzel nagyzolni…Nekem a művész megszólítás is idegen.

– Az Ön sorsa korán eldőlt: nagyapja vándormuzsikus volt, épp a belgrádi Katonazenekarban játszott, amikor az édesapja megszületett Belgrádban. Ön hol szeretett bele a cigánymuzsikába?

– Már kisgyerekként megfogott az a hangulat, amit az óbecsei zenés helyeken  megtapasztaltam, de jó “iskola” volt Tóth Vera kocsmája is a putri sarkán. A cigányok abban az időben egész nap ott múlatták az időt, kártyáztak, szórakoztak. Én oda jártam öregapámnak cigarettát venni, akkor még szálanként árulták. Egyszer csak betévedt oda egy ismeretlen, idős cigányember, aki román cigánydalt énekelt, és a mi magyarjaink nem tudták kísérni. Amikor én azt meghallottam… Attól a pillanattól kezdve a román cigányzene lett a szívem csücske, és ez alapjaiban határozta meg a későbbi pályafutásomat.

– Mikor vett először hangszert a kezébe?

– Apai és anyai ágon is muzsikus család voltunk. Én már négy-öt évesen imádtam a zenét, és tudtam, hogy zenész leszek. Öt-hat éves lehettem, amikor kaptam édesapámtól egy barna színű pléhhegedűt, plasztik csapokkal – azóta imádok zenélni. Elvégeztem az alapfokú zeneiskolát Óbecsén, megkezdtem a zenei középiskolát Újvidéken, országos versenyeket nyertem, de miután édesapámat 11 éves koromban elvesztettem, apai szigor híján elcsábultam egy izgalmas és jövedelmező dél-amerikai turnéra, így nem fejeztem be a tanulmányaimat. De diploma nélkül is érvényesültem a pályán: öregapám nyomdokaiba lépve kamaszként már az óbecsei Csepregi kocsmában muzsikáltam, hegedültem az újvidéki Operában, elismert zenei szaktekintélyekkel – Đura Rajkovićtyal és Nenad Vrbaškival – a Lautari Classic formációban komolyzenei kompozíciókat játszottam, az Oláh Vince vezette Earth-Wheel-Sky Banddel pedig izgalmas világzenét vittünk külföldre. Muzsikáltam Sánta Ferenc zenekarával, turnéztam a világhírű Verebes István együttesével, kísértem Zvonko Bogdant és Biszák Júliát, felléptem Đorđe Balaševićtyel és a The Frajle női együttessel.

– Negyven éve zenél hivatásszerűen. Még mindig sokat gyakorol?

– Már fiatalkoromban is inkább gyakoroltam a szórakozás helyett. Engem a hegedű nemes hangja a mai napig elvarázsol. A hegedű érzékeny hangszer, ha kimarad egy-két nap gyakorlás, megérzik az ujjaim…. Nagyon fárasztó tud lenni, de tiszta szívből szeretem. Technikailag a virtuóz zene, a román cigánymuzsika jelenti számomra a csúcsot. A rádióban a rendszeres gyakorlásnak köszönhetően még mindig Brzi Gonzalesnek hívnak, mert a metronómnál is gyorsabban játszom.

– Haknizni eljár még bálokba, esküvőkre?

– Volt idő, amikor jól meg lehetett élni a zenélésből, de ma már alig van hol játszani, sok helyet bezártak. Pedig az emberek szeretik a cigányzenét. Ma már ezt szinte csak ünnepeken: esküvőkön, szilveszteri mulatságokon, bálakon tapasztaljuk meg a társammal, a moholi Mészáros Kelemen Kemivel. Nem lehet megunni ezt a muzsikát, mert mindig másképp mulatnak az emberek, és visz magával bennünket is a hangulat. Nem is igazi muzsikus az, aki nem örömmel zenél.

– Van-e utánpótlás ebben a műfajban?

– Cigányzenész van, csak a cigányzenét hallgatják már kevesen. Kihalóban a magyar cigányzene. Valamikor Óbecsén is sok kocsmában lehetett cigányzenét hallani, ma már egyben sem: a régi vendéglátóhelyek bezártak, a cigányzenészek külföldre mentek, és a fiatalok nem folytatják a családi hagyományt. Akadnak olyan cigány ismerőseim, akik Tokióban élnek, ott játszanak cigányzenét. Nekem két felnőtt lányom van, Eleonóra, az idősebb festőművész lett, Izabella Szabadkán szólóéneket tanult, most Németországban él. De az unokák még lehetnek zenészek! Egyelőre én vagyok a zenekarunkban is az utolsó magyar cigánymuzsikus.

– A Szerbiai Szórakoztató Zeneművészek Szövetsége 2017-ben Szerbia szórakoztató zenei díjával jutalmazta, tavaly pedig Óbecse községi díját ítélték oda Önnek. Úgy láttam, nagyon meghatódott…

– Mindkét díj meglepett, és az külön megtiszteltetés volt számomra, hogy Belgrádban a szintén óbecsei származású Vitkayné Kovács Verával együtt vehettem át az elismerést. Az óbecsei díj azért lepett meg, mert itt alig lépek fel, legfeljebb lakodalmakban muzsikálok.

– Ha vendég lenne, Ön milyen nótát rendelne?

– Én sosem rendelek…A feleségem rendeli a nótákat, kettőnk közül ő a mulatós!

 FEHÉR Rózsa