Az iskola az emberi kapcsolatok szövevényes rendszere. Ez adja a lényegét, ebben rejlik mindenkori hatékonysága, élvezhetőségének vagy elviselhetőségének foka, ugyanakkor résztvevőinek egyedi és gyakorta nehezen összecsiszolható személyiségjegyei miatt antagonisztikus jellege is.

Az iskolai interakciók mindhárom ága (tanár, szülő, diák) kölcsönös hatást gyakorol egymásra és külön-külön a másik két ágra is. És míg a szülő–gyermek kapcsolat pozitív érzelmi alapokon nyugszik, így érthető elfogultság jellemzi, addig a másik két ág irányába akár ennek ellenkezője is lehet, ugyanakkor nyíltan vagy burkoltan egyfajta véd- és dacszövetséget is alkot a másik két ággal szemben.

Tanár–diák viszonylatában ez a kapcsolatrendszer gyakran ellentmondásos. A tanárok túlnyomó többsége alapvetően pozitív érzelmekkel fordul a diákjai felé. Ez olykor a „pótszülő”, a „második anya/apa” érzését kelti benne. Így érzékeny érzelmi reakciókat vált ki, ha egy-egy szükségszerű elszakadásra sor kerül. A tanítócsere, osztályfőnökváltás, ballagás mind olyan esemény, amelyeknél egy-egy könnycsepp is kibuggyan a szemekből, pedagógusnál, diáknál egyaránt. Néhányan jobban, néhányan kevésbé próbálják rejtegetni. És bármennyire hihetetlennek tűnik, általában a tanároknál tart tovább. Ezért is esik olyan fájón, amikor a ballagást követően gyakorta még a köszönés is elmarad. Hamarabb és fájóbban a jó tanulók, az esetleges „kedvencek”, és meglepő módon ritkábban vagy később a „problémás diákok” részéről!

Anya- és apatigrisek

A szülők esetében más a helyzet, az „anya- vagy apatigrisösztön” ugyanis mindenkor védelmező szerepet kényszerít rájuk, ami hirtelen, akár vélt okok mentén is átrendezheti a mások iránti viszonyukat. Ez különösen a gyermekkel kényszerű napi kapcsolatban álló tanárok irányába, de nem ritkán más szülők, ne adja ég, más gyermekek felé is megnyilvánulhat. Ilyenkor szembesülünk az iskolába berontó, gyakran fenyegetőző, magából kifordult szülőkkel, akik feltétel nélkül elhiszik a gyermek által otthon elmondott, sokszor a saját mulasztásait vagy vétségét palástolni próbáló történetét, amelyben rajta kívül mindenki hibázott, legyen szó egy vártnál gyengébb osztályzatról, valamilyen mulasztásról vagy kortársi nézeteltérésről, amelyből nem okvetlen került ki győztesként. Ám egyáltalán nem biztos, hogy „igazságtalanság” érte vagy „pikkelnek rá”, „megrágalmazták” vagy „erőszak elszenvedője”, inkább maga is tevékeny előidézője.

A szülői indulat ilyenkor kiterjedhet a másik gyermekre, sok esetben még a másik szülőre is, és nagyon nehéz kezelni, mert a másik oldallal immár a gyermek és szülője között hirtelenében kialakult véd- és dacszövetség áll szemben.

A konfliktusok sorában kétségkívül az osztályzatok állnak első helyen. A kérdés jó ismerőinek véleménye szerint a szülők jelentős hányada saját frusztrációi okán és kizárólag a jobb érdemjegyek végett folyamatosan nyomást gyakorol a tanárokra, ugyanakkor nem érdekli a gyermek valós tudása és elsajátított készségei.

A gyermek mint státuszszimbólum

Vahida Đedović pszichoterapeuta, „szeretetdoktor” szerint a szülők kiskoruktól szerepjátszásra késztetik a gyermekeiket. Túlzott követelmények elé állítják őket, nem jut idejük játszani, így nem élik meg igazán gyermeki lényüket. Nem biztos ugyanis, hogy azt akarják, amit a szüleik felkínálnak nekik. Ehelyett több időt kellene szentelniük gyermeküknek, és játszaniuk is kellene velük.

Régi téma, hogy a szülők sok esetben a gyermekükre vetítik saját megvalósulatlan vágyaikat. Mindent a versengésnek rendelnek alá: kiteszik a közösségi oldalakra a színötös bizonyítványok, oklevelek fotóit, a gyermek által elért sikerek vélt vagy valós, esetleg kissé felturbózott bizonyítékát.  Ugyanakkor egyre több gyermek és fiatal lesz depressziós annak dacára, hogy folyamatosan egy hamis élet illúzióját keltjük bennük. Vagy tán épp emiatt?

Barát vagy ellenség

Így az iskola és a tanárok könnyen ellenséggé válnak. Rossz esetben az egész társadalom ellenségévé. A jelenség nyilván általánosabb probléma annál, hogy csak egy-egy kultúrkörnyezet vagy ország oktatásra vonatkozzon. (Igaz, újabban sokat lehet olvasni a skandináv, főleg a finn oktatási rendszer „eszményi” állapotairól.) Ugyanakkor akár a környező országok, akár távolabbi régiók iskoláiról essen is szó, rengeteg hír lát napvilágot, amely inkább a bizalmatlanság légkörére utal.

A lassan másfél tanévet kitevő felemás oktatási modell még inkább felszínre hozta ezeket az ellentéteket, egyrészt, mert egyértelműen csökkent az oktatás hatékonysága, másrészt mert közvetlen, de felületes otthoni betekintést engedett a tanítás/tanulás folyamatába. És bár a távoktatás a rendes munka csak halvány árnyéka, felfed(het)ett bizonyos hiányosságokat az online kapcsolat mindkét oldalán. Harmadsorban pedig felszínre hozta az egymásra utaltság összes kényszerítő körülményét, különösen a kisebb gyermekek esetében. Ilyetén felszította azt a pislákoló tüzet, amelyet a „gyermekfelügyelet” és a „gyermekek oktatása” közötti ellentmondás által a pedagógusok iránt gerjesztettek. Míg a kisgyermekes szülők a távoktatás által megoldhatatlan problémával kerültek szembe, mert nem tudták kire hagyni a gyermekeiket, a pedagógusok erőteljesen tiltakoztak a „bébiszitteri” szerep ellen, ami a tantermi oktatás által közvetlen fertőzésveszélynek is kitette őket.

Nyilván azok a szülők sokkal hangosabbak, akiknek a gyerekeit sérelem éri. És ebben, valljuk be őszintén, olykor egyik-másik pedagógus is ludas. „Tényleg sok olyan kolléga van, aki visszaél a hatalmával, rosszul végzi a munkáját, vagy igazságtalan, kiégett. De hiszem és vallom, hogy sokkal több a jó, lelkes, szuper tanár”, írja egy pedagógus a wmn.hu portálon.

És ez a szövevényes kapcsolatrendszer talán így válik háromlábú székké, amely soha nem billeg. Persze rendes körülmények kellenek hozzá.

BERETKA Ferenc