Mindig lehet találni okot az ünneplésre, gondolhatta valaki a szerbiai kormány háza táján, amikor meg kellett magyarázni, miért is rángatják el a sajtót valahova az ország déli csücskébe, a Lebane nevű kisvárosba, ahol Ana Brnabić kormányának első száz napját értékelte.

De már itt, ezen a nulladik ponton is számos kérdés vetődik fel.

Tény, hogy a demokratikus országokban hagyománya van annak, hogy az újonnan megalakult kormánnyal az ellenzék és a kormánykritikus sajtó is kesztyűs kézzel bánik regnálásának első száz napja alatt. Ez az a jóindulat, amit tanúsítani illik mindenki iránt, aki éppen kormányra került. Ugyanis a demokrácia egyik jellemzője, hogy egy-egy parlamenti választás után az addig ellenzékben lévő erők kerülnek kormányra, az addig kormányzó erők pedig ellenzékbe, így aztán egy újabb választást követően megint mások ülnek az irányítópultba…

És hát illik megvárni, hogy az új kormánytagok megtanulják, hol van a minisztériumban a nyomtató, melyik ajtó mögött van a mosdó, melyik emeleten vannak egy-egy tárca irodái… Magyarán, hogy az új arcok belerázódjanak a dolgokba, elkezdhessék a munkát, amelyre ígéretet tettek. Aztán, az első száz nap elteltével a kormány vezetője kiáll, elmondja, mit tettek addig, ezt a felsorolást össze lehet hasonlítani a választási kampányban tett ígéretekkel, és le lehet vonni valamilyen következtetéseket.

Három hónap után már tudni kell felmutatni valamit.

És a száz nap elteltével már az ellenzék és a sajtó is teheti a dolgát, nem kötik az ilyesfajta illemszabályok.

Ehhez képest, amikor pénteken megjelentek a híradások, amelyek azt ecsetelték, mit mondott Ana Brnabić kormányzásának első száz napjáról, egy picit zavarba jöttünk. Egyfelől, nem szokás a kormány első száz napját a százhetediken értékelni – márpedig a legújabb Brnabić-kormány 2022. október 26-án lépett hivatalba. De a megelőző majdnem hat évben is ott volt… Arról meg, hogy bármit tett volna az elmúlt hónapok folyamán, nem igazán tudunk beszámolni.

Jó.

El kellett fogadni az idei költségvetést, amelyet ki is kellett dolgozni. Ezt nyilván ez a kormány csinálta.

De ezenkívül???

Az infláció több mint tizenöt százalékos, a többi gazdasági mutató elég semmilyen, s ha a Szerb Nemzeti Bankban nem hozzáértők ülnének, a valutaárfolyam sem lenne ilyen biztató, az egészségügy romokban, az oktatásügy kaotikus, a bérek és fizetések a bányászbéka fenekét is fénylő pontnak látják a fejük felett…

Nem is beszélt erről semmit a száz(hét) nap értékelésekor Ana Brnabić, azzal magyarázva a dolgot, hogy „nem kíván szólni a kormány munkájának eddigi jó és rossz oldaláról”, merthogy az elmúlt száz(hét) nap elsősorban a bizonytalanság és a koszovói incidensek jegyében telt.

Mondjuk, ez igaz, de ezért is terhel valakit a felelősség, nem?

Azt is mondta a miniszterelnök, hogy neki „úgy tűnik”, az Európai Unió nem nyit új fejezeteket Szerbia uniós csatlakozási folyamatában mindaddig, amíg Belgrád nem vezet be szankciókat Oroszországgal szemben, illetve hogy uniós csatlakozásunk előfeltétele ez a lépés.

Hát ez remek. A miniszterelnöknek „úgy tűnik”. Ha ő nem tud valamit, akkor azt nem tudhatja senki. Ha neki csak „úgy tűnik” bármi, akkor régen rossz. Mindannyiunknak.

Mindazonáltal beszédének további részeit elemezve nekünk is „úgy tűnik”, hogy a kormány Szerbiában csak az uniós csatlakozási folyamat helyzetéért érzi magát felelősnek. Ami kétségtelenül fontos terület – csak éppen nem az egyetlen. Sok víz lefolyik még a mindenféle folyókon, amíg elvánszorgunk addig az uniós tagságig, élni, orvoshoz meg iskolába járni pedig addig is kellene valahogy. Az sem lenne rossz, ha tennének valamit a közbiztonság javítása érdekében – hogy csak ötletszerűen felsoroljunk néhány dolgot…

Igazán, tényleg nagyon örülünk, hogy az Open Balkan személyazonosítók kiadása hamarosan megkezdődik, hogy Észak-Macedónia és Albánia ilyen jó viszonyban lesz Szerbiával – de nem lehetne tenni valamit annak érdekében, hogy el lehessen vinni a beteg gyereket a háziorvoshoz akkor, amikor harminckilenc fokos a láza, s nem akkor, amikorra időpontot kapunk??? Vagy esetleg oda lehetne hatni, hogy a szerb–magyar határátkelőkön ne alakuljon ki minden ünnep előtt és után, valamint a téli és a nyári időszakban, esetleg a tavaszi és őszi szünetek idején félnapos várakozás?

Erről ugyan nem tudtunk meg semmit, azt viszont igen, hogy 2025-ig a legeldugottabb faluba is eljut az internet – ami azért elég komoly eredmény így, a 21. század harmadik évtizedében… Ja, nem. Na, mindegy.

De jó, legalább mi ne játsszuk a hülyét. Nyilvánvaló, hogy ebben az országban tökmindegy, hogyan hívják a miniszterelnököt, hiszen úgysem dönt ő semmiről. A döntések kizárólagos joga egyetlen ember kezében van. És ez a kormányfőt, aki a „főnökének” szólítja Aleksandar Vučić köztársasági elnököt, nem is zavarja. Számára az, ha „Vučić-pártinak” nevezik a kabinetjét, csak azt jelenti, hogy a kormány „szerbpárti” – bármit jelentsen is ez Szerbiában…

De akár kül-, akár bel-, akár szomszédság-, akár Koszovó-ügyi politikáról legyen is szó, mindennek egy illetékese van: Aleksandar Vučić. Aki a múlt héten kétszer is „belengette”, hogy bizony elgondolkodott ő már a rendkívüli választások kiírásán is. A Prva TV-nek nyilatkozva kerek perec kijelentette: „A rendkívüli választások kiírása az én döntésemtől függ.” A voksolás lehetséges időpontjaként szeptembert említette. Az oka pedig az, hogy megrendült a bizalma koalíciós partnerében, a Szerb Szocialista Pártban. Amelynek képviselői a parlamentben nem viselkedtek úgy, hogy az tetsszen az elnöknek; nem tapsoltak elég sokáig, nem védték meg őt az „alaptalan rágalmaktól” meg hasonlók. Nem mintha ez lett volna a dolguk…

Elemzők szerint Vučić igazából egy újabb választás kiírásával csak az időt húzná, hogy ne kelljen semmit tennie sem Koszovó, sem az Oroszország elleni szankciók bevezetésének ügyében, s ehhez nem sok közük van a szocialistáknak. De a nyugati partnerek azt is megüzenték az elnöknek, hogy ezúttal ne próbálkozzon ezzel a módszerrel.

Arról nem is beszélve, hogy nem lehet egy országot kormányozni úgy, hogy évente választásokat tartanak, ahol egyfelől a kampányüzemmód, másfelől pedig a kormányalakítgatási játszadozások vonják el a figyelmet arról, amiről a kormányzásnak szólnia kellene: a polgárok életminőségének javításától.

És ez már így elég unalmas.

KOCSÁNYOS Pálma