Meddig játszhat kettős játékot Szerbia? – Politikai öngyilkosság lenne Vučić számára a szankciók bevezetése – Csak ideig-óráig dicsérné Szerbiát a Nyugat, az ország számos házi feladata attól még megoldatlan maradna

Az Európai Unió egyre erőteljesebben követeli Szerbiától az Oroszország elleni szankciók bevezetését, Szerbia viszont egyelőre, úgy tűnik, kiáll amellett, hogy önállóan döntsön ezekben a kérdésekben. Közben soha ennyire negatív jelentés nem készült az országról: a Nyugat nem lát előrelépést a jogállamiság, a sajtószabadság tekintetében sem, a reformokat nem vezeti be az ország megfelelően. Ördögh Tibor politológus és Vataščin Péter etnológus, újságíró Szerbia politikájáról, Bosznia esetleges tagjelölti státusáról és a magyar–szerb együttműködés hosszú távú gazdasági jelentőségéről beszélt.

A VÉGTELENSÉGIG JÁTSZHATÓ JÁTÉK

Az EU egyre erőteljesebben követeli Szerbiától, hogy vezessen be szankciókat Oroszország ellen. Melyik lehet az a pont, amikor már nem lehet ezt elkerülni? Meddig játszhat Aleksandar Vučić szerb elnök kettős játékot? 

–  A hintapolitikának szinte történelmi tradíciója van Szerbiában, még Tito idején kialakított logika került átmentésre a mai nemzetközi viszonyokba. Ha megfigyeljük a jelenlegi helyzetet, akkor láthatjuk, hogy valójában Vučićnak folyamatosan egyensúlyoznia kell Kelet és Nyugat között, mert egyikhez gazdasági, másikhoz politikai szálak kötik, magyarázza Ördögh Tibor. Azt mondja, a jelenlegi helyzetben pedig úgy tűnik, hogy Kína és az öböl menti államok lesznek a nyertesek, akik, szép lassan kihasználva a helyzetet, teret nyernek maguknak, és befolyást szereznek a gazdaságban, amit később politikai tőkévé fognak kovácsolni.

–  Visszatérve a szankciók bevezetésének időpontjára, ezt a játékot szinte a végtelenségig lehet játszani. Az Európai Uniónak nincs igazi fegyver a kezében, amivel nyomást tudna gyakorolni, kivéve talán a gazdasági célzatúakat, ezeket viszont már szerződések rögzítik. A tagság lebegtetése már nem elegendő motiváció, így láthatjuk, hogy Szerbia egyedüliként továbbra sem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben, amihez hozzátartozik, hogy óriási az oroszszimpátia az országban. Amennyiben bevezetésre kerülne, akkor politikai öngyilkosságot követne el az elnök, a népszerűsége csökkenne, vallja Ördögh.

Vataščin Péter szerint a szankciók bevezetése elodázásának határideje nem annyira egy tényezőtől függ, mint inkább többféle körülmény egyidejű fennállásától.

– Szerbia a legkevésbé sincs egyszerű helyzetben, ugyanis számos kulcsproblémát nem tud megoldani: ilyen a sok szálon futó orosz függés vagy Koszovó státuszának rendezetlensége. Hogy mi lenne a fordulópont? Névleg az, hogy Belgrádban úgy döntenek: nagyobb előnyünkre van a Nyugat-barát politika, mint a Moszkvával való jó kapcsolatok, s ennek érdekében fájdalmas lépésekre is képesek vagyunk. Ám Szerbiában társadalmilag és belpolitikailag is annyira erős a Putyin-kultusszal dúsított oroszpártiság, ill. annyira előrehaladott állapotban van már a vučići autokrácia, hogy ez még inkább kérdésessé teszi a fordulópont eljövetelét, mondja Vataščin, aki szerint az EU-nak kevésbé van szüksége Szerbiára, mint fordítva. Hozzáteszi: Vučić tulajdonképpen igazat mondhat, amikor arra utal, hogy a szankciókhoz való csatlakozás esetén csak ideig-óráig dicsérnék őket nyugaton – hiszen az ország számos házi feladata attól még megoldatlan maradna.

SZERBIA EU-CSATLAKOZÁSÁNAK LEHETŐSÉGE HOMÁLYBA VÉSZ

Bosznia tagjelölti státust kaphat az EU-tól, ez egy jel Koszovónak és Szerbiának, hogy igyekezniük kell, mert mások már meg is előzték őket? 

– Technikailag még nem kapott Bosznia-Hercegovina tagjelölti státuszt, csupán az Európai Bizottság javasolta ennek megadását. Ezt a folyamatot azonban a végtelenségig el lehet húzni, ugyanis mind a 27 tagállam beleegyezésére szükség van ahhoz, hogy ez meg is történjen. Akár a régi bővítési köröknél (Spanyolország, Portugália), de a nyugat-balkáni államok esetében (Albánia, Észak-Macedónia) hasonló helyzettel találkoztunk, magyarázza a politológus, aki szerint Boszniánál további nehézséget okozhat, ha egy-egy EU-tagállam további feltételeket támaszt a tagjelöltség megadásához. Szerinte ez Bosznia-Hercegovina esetében ez szinte valószínűsíthető, mivel az elmúlt 30 évben sem sikerült működőképes államot fenntartani: korrupció, szervezett bűnözés, nagy munkanélküliség, szeparatista jövőképek.

– A tagjelölti státusz megadása sem lenne egy jó üzenet, mert azt a következtetést lehet levonni belőle, hogy bármilyen rosszul is működik egy ország, az nem számít, mert politikai indokokból bármi megtörténhet, és nem fontosak a kritériumok. Bosznia előrehaladása valójában nem üzenet Szerbiának és Koszovónak, Bosznia megelőzni nem tudja a csatlakozásban Szerbiát. A két félnek a megállapodására viszont szükség van ahhoz, hogy Szerbia további integrációja megvalósuljon. A helyzet pikantériája valójában az, hogy Szerbia EU-tagsága egy másik ország (Koszovó) akaratától függ. Ha Koszovó nem hajlandó megállapodni, akkor a szerbek sosem csatlakoznak az EU-hoz. Cserébe viszont a dilemma később ismét felmerülhet, amikor Koszovó kívánna belépni az Európai Unióba, hogy Szerbia ezt mennyire támogatná, teszi fel a kérdést Ördögh.

Vataščin szerint fel lehet fogni akár úgy is, hogy Szerbiának igyekeznie kellene, de kiemeli, hogy az általában nagy kérdés, hogy a gesztusok tartalma és hatása voltaképpen mennyit is ér – azonkívül, hogy esetleg több forráshoz hozzáfér az adott állam.

– Az elmúlt másfél évtizedben Szerbia is kapott hasonló jeleket az EU-ból, de ha egyszerűen nem sikerül közelebb kerülnie a célhoz – az EU-tagsághoz –, akkor utólag eléggé üresnek tűnnek ezek a „piros pontok“. Mindazonáltal Bosznia vagy jelenleg Montenegró sincs még olyan helyzetben, hogy a csatlakozás kapujából integessenek hátrafelé Belgrádnak. Úgy gondolom, mióta az EU-ban súlyos problémákat jelent az olyan autoriter politikai rendszerek kiépülése, mint különösen a magyar, de akár a lengyel is, azóta Brüsszelben ez a kérdés külön súllyal esik latba. Ez a kockázat Banja Luka és Podgorica felől nézve is valós, Belgrád tekintetében pedig teljesen egyértelmű, hogy az országot nagyon masszívan fogva tartja a Szerb Haladó Párt által működtetett politikai kultúra. Akit érdekel a térség, az nyugatról is látja ezt, s hamarább fogják elengedni Szerbiát, minthogy ezzel a „hibájával” bevegyék az illusztris klubba. Az ország EU-csatlakozásának lehetősége a jövő homályába vész, s hogy ez ne így legyen, ahhoz a szó szoros értelmében át kéne lépnie a saját árnyékát.

Egyre több szakértő gondolja úgy, hogy ebben a helyzetben nem egy Szerbiát és Magyarországot összekötő kőolajvezeték kiépítése lenne a legfontosabb, a két ország vezetői azonban nem ezen a véleményen vannak. Miért lett ez most ennyire fontos számukra?

– A kőolajvezeték megépítésének inkább aktuálpolitikai, mint racionális magyarázata van, mondja Ördögh, majd kifejti, hogy az Oroszországgal szembeni szankciók egyik lépéseként került betiltásra a kőolaj továbbítása is akár harmadik országok számára. Ezért Horvátország november elejétől leállítja a Szerbiába irányuló szállítást, a NIS pedig bajba került ezzel.

– Más kérdést jelent, hogy június óta ismert a tény, de nem készültek fel a pótlásra, áttérésre más beszállító kőolaja iránt. Ez jelzi a szerb fél rugalmatlanságát az energiahordozók tekintetében is. A vezeték építése tehát részben annak szól, hogy megnyugtassák a közvéleményt, hogy nem lesz hiány. Más kérdés, hogy minderre két év áll rendelkezésre, és hogy addig mi történik, azt még homály fedi – vallja a politológus, aki szerint fontosabb előrejelzés, hogy Szerbia két év múlva sem kívánja az orosz importfüggőségét csökkenteni, csupán más útvonalon beszerezni a kőolajat.

– Mindezt előbb-utóbb az EU is szóvá teszi majd, mivel alapvető elvárás az energiaimport diverzifikációja, vagyis minél szélesebb beszállítói körtől beszerezni az egyes energiahordozókat, és a jelen lépés nem ezt a célt támasztja alá. Valószínűsíthető, hogy Magyarország és Szerbia közötti jó kapcsolatok egy újabb, tervezett állomása volt ez a bejelentés, melyet már korábban számos szakértői megállapodás előzött meg, így a bejelentésnek ehhez is köze van, magyarázza Ördögh.

Vataščin szerint nehéz meghatározni ennek a fontosságát és célját, ám abból a tényből, hogy a két ország, pontosabban az államot kisajátító két politikai erő rendkívül jó viszonyt ápol egymással, az is következik, hogy ez másfajta esetekben is növelni szokta az együttműködés esélyét.

– Hogy mindennek mi ad még tartalmat azon túl, hogy esetleg az energiabiztonság növeléséről és a regionális kooperáció elmélyüléséről van-e szó, ahhoz meg kell várnunk az esetleges belső információk, „ügyek” kipattanását.

TÓMÓ Margaréta