Szerbia az utóbbi napokban megmutatta a szebbik arcát. Azt, amely udvarias, mosolygós, együttérző, empatikus és mindenekfelett szolidáris. Azt, amelyik képes magáért és másokért kiállni, amelyik megmutatja, hogy nemcsak létezik, de ha kell, áldozatokat is vállal a meggyőződéséért.

A nyomtatott sajtó fájdalmasan lemarad az online média mögött, amely gyakorlatilag percről percre tudósított az egyetemisták megmozdulásairól. Amikor Önök a múlt heti lapszámunkat kézbe vették, akkor indult meg Belgrádból az a több száz hallgató, aki gyalog tette meg a mintegy nyolcvan kilométeres utat Újvidékig. Aki nem egy kő alatt töltötte az utóbbi napokat, láthatta, hogyan indultak meg a fiatalok, hogyan kísérték ki őket a fővárosiak, és hogyan fogadták őket azokban a városokban és falvakban, amelyeken áthaladtak. Láthatta a nénit, aki zacskóból kínálta nekik a narancsot, a bácsit, aki a háza előtt hajolt meg a menet előtt, a házi kiflis és süteményes dobozokat, az ásványvízhegyeket, kondérban főzött gulyásleveseket és az örömkönnyeket. Láthatta, ahogyan a péterváradi hídon az újvidékiek vörös szőnyeget terítettek a belgrádiak elé, ahogyan a híd közepén a két város diákjai zászlót cseréltek, ahogyan a felfoghatatlan méretű tömeg az újvidéki sugárutakon hömpölyögve vonult a vasútállomás torzójáig fejet hajtani az előtető omlásának áldozatai előtt, ahogyan a belgrádiak koszorúkat helyeztek el a tragédia helyszínén… Láthatta a traktorokat, amelyek óvták a menetet, és a motorosokat is, akik ügyeltek a biztonságukra.

És másnap, február elsején mindannyian láthattuk, hogy akkora tömeg özönlött Újvidék utcáin, amelyről nem is képzeltük volna, hogy a város képes befogadni. Három hidat zártak le, foglaltak el az egyetemisták és a velük szolidáris emberek, elsősorban újvidékiek, de a máshonnan érkezők is.

A blokád célja az egyetemisták követelései melletti kiállás. Nem akarnak sokat: pusztán csak annyit, hogy végre kerüljön napvilágra az újvidéki vasútállomás felújításával kapcsolatos teljes irathalmaz (amelyből kihámozható lesz, hogy ki a felelős a tragédiáért), hogy engedjék el azokat a diákokat és tanárokat, akiket jogellenesen tartóztattak le a tüntetéseken, hogy kerüljenek rács mögé azok, akik a tüntetőkre támadtak (esetenként komoly sérüléseket okozva), s hogy az állam növelje az egyetemeknek szánt juttatásokat.

És nem, nem akarnak kormányváltást, nem akarnak elnökváltást, nem akarnak miniszteri posztokat vagy hasonlókat. A legfontosabb követelésük az, hogy az intézmények tegyék a dolgukat.

Ez az a követelés, amelyet a legkönnyebb teljesíteni.

Vagy amelyet a legnehezebb.

Ahhoz ugyanis, hogy a bíróság elkezdje végre rendesen végezni a dolgát, az kellene, hogy az ítéleteket ne „felülről” diktálják még a vádemelés előtt. Ahhoz, hogy az ügyészség ténylegesen a bűncselekmények ügyében nyomozzon, az kell, hogy az ügyészek ne a pártközpontok utasításait kövessék. Ahhoz, hogy a rendőrség azokkal szemben lépjen fel, akik rátámadnak a békésen tüntetőkre, és ne a demonstrálókat vegzálja, ugyancsak arra volna szükség, hogy ne egy pártirodából kapja az utasításokat. Ahhoz, hogy a közszolgálati média tisztességesen tájékoztasson, arra volna szükség, hogy a szakma szabályai szerint dolgozzanak az újságírók, ne tilalmak és parancsok mentén történjen a szerkesztés.

Mindezt úgy, hogy az utóbbi tizenkét-tizenhárom évben hozzászokhattunk: nemcsak a „fejeseket” nevezik ki „felülről”, de még a helyi közösséget is csak a megfelelő pártkönyvecskével lehet takarítani.

És az egyetemisták meg a hozzájuk csatlakozók azt mondják: ez így nem jó.

Néztük az Újvidék utcáin hömpölygő tömeget, hallgattuk a hídblokád szónokait, és bólogattunk. Külön köszönet Pongó Gábornak, az Újvidéki Színház színművészének, hogy magyarul is elmondott beszédével a tömegnek (és mindannyiunknak!) megmutatta: a magyarok is képviseltetik magukat a megmozduláson, szolidaritást vállalva az országos mozgalommal, illetve annak céljaival, annak ellenére is, hogy a közösségünk képviseletét felvállaló párt ezzel ellentétesen nyilatkozik.

Mert nemcsak a többségieket nyomasztja a mindannyiunk élete felett eluralkodott nihil, amely az intézmények tehetetlenségéből fakad, mi is megszenvedjük. Mi sem kapunk orvosi ellátást, ha egy kicsit is komolyabb bajunk van. Bennünket is rúgtak már ki a véleményünk miatt. Mi is hiába keressük az igazunkat a bíróságokon. A mi gyermekünk is lehetett volna az, akinek a haladók verőlegényei baseballütőkkel törték el az állkapcsát. És az alatt az előtető alatt is lehetett volna bármelyikünk.

S miközben az embertenger éppen a szemetet gyűjtötte maga után az újvidéki utcákon, valakiben megfogalmazódott: lehet, hogy tényleg illene a munkáját végezni, így aztán hétfőn meg is érkezett a hír: a vasútállomás „felújítása során elkövetett esetleges korrupciós ügyek gyanúja miatt nyomozást indított az újvidéki felsőügyészség”. Pontosabban annak korrupcióellenes osztálya a rendőrség korrupcióellenes részlegével együttműködve „nyomozást indít annak érdekében, hogy megállapítsa, fennáll-e korrupciós bűncselekmény elkövetésének gyanúja”.

Jó reggelt!

Az előtető három hónapja omlott le. Most meg az ügyészség szépen leírja a közleményében, hogy a „nyilvánosság nyomására” indít nyomozást…

Mindeközben az államfő a párbeszéd fontosságáról értekezik.

Mert még mindig nem érti: ő nem illetékes. A szerbiai alkotmány egyértelműen meghatározza az elnöki jogköröket, és azok között nincs sem a hóeltakarítás, sem az egyetemistákkal folytatandó párbeszéd.

Ezúttal ráadásul a címzést is elszúrta: az egyetemek rektorait és dékánjait szólította meg, akikkel a hallgatók követeléseiről egyeztetne. Nevezetesen, hogy azok teljesültek-e. Ékesen bizonyítva: tényleg nem ért semmit. Az egyetemisták követeléseiről az egyetemistákkal kellene tárgyalni – de nem az államfőnek, hanem azoknak az intézményeknek, amelyekhez a hallgatók fordultak. Ő ugyanis ebben a tárgykörben egyszerűen nem illetékes.

Ez a történet már régen nem az államfőről szól.

Minél előbb felfogja, annál jobb lesz mindannyiunknak.

KOCSÁNYOS Pálma