Ha a gyerek tüsszent egyet, aggódva nézünk rá. Ha kettőt, orvosságot adunk neki. Ha hármat, orvoshoz visszük.
Ha mégis beteg lesz, ágyba fektetjük, és figyeljük minden lélegzetét. Ha esetleg kórházba kerül, vele megyünk, ha csak lehet, ott ülünk, fekszünk, alszunk mellette, félretesszük minden dolgunk, és közben rettegünk. Ha súlyos beteg lesz, már a környezet, a társadalom is összefog. Hatalmas mennyiségű pénzek tudnak összegyűlni ilyen összefogásból egy-egy súlyos beteg gyerek gyógykezelésére, számos pozitív példát találhatunk erre.
Ha egy gyerek meghal, az feldolgozhatatlan tragédia a szülők számára, de a közvetlen környezete is megrendül és lebénul egy ilyen hír hallatán. Ha több gyerek hal meg (mondjuk kilenc, mondjuk lemészárolja őket egy nyilvánvalóan mentálisan sérült kortársuk), abba már egy ország rendül bele. A gyerek(ek) halála mellett senki nem tud elmenni közömbösen, akkor sem, ha távoli, és számunkra ismeretlen gyerekről van szó. A halál kegyetlensége pofon vág, a tehetetlenség érzete pedig porig sújt bennünket.
És mégis, ezen a számegyenesen valahol (valahol – nem tudni pontosan, hol. Száz? Kétszáz? Ötszáz? Ezer?) van egy láthatatlan választóvonal, amelyen túl megváltozik minden. Egy csillagkapu, egy féreglyuk, amelyen átlépve egy másik dimenzióba jutunk. Egy másik univerzumba, ahol már nem érvényesül az empátia törvénye, de annál jobban hat ránk a közömbösség ereje. Valahol érthető ez, gyarló önvédelmi mechanizmus, mert ekkora mennyiségű borzalmas tragédiát már nem tudunk értelmezni, befogadni, magunkra venni, feldolgozni.
„Megközelítőleg 1800 gyerek vesztette életét vagy sebesült meg az Ukrajnában zajló háború kezdete óta. Ez becsült szám, a valós adat ennél valószínűleg sokkal nagyobb”, mondta (még januárban) Munir Mammadzade, az UNICEF képviselője.
Holnapután lesz két éve, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát.
KÓKAI Péter
