Amikor e sorok papírra kerülnek, Magyarországon rohamosan nő a koronavírus fertőzöttjeinek száma, Szerbia pedig azt kommunikálja, hogy az augusztusi hullámhegy után egyre javul a járványhelyzet – ugyanakkor mindkét ország szigorít. Magyarország – sokak örömére – igen elnéző a határon túli magyarok (és nem magyarok) iránt, az ingázókra vonatkozó kivételek ugyanis voltaképpen nemcsak a munkavállalókra, hanem a bevásárolni indulókra és a fürdőzni akarókra is érvényesek. Igaz, a 10 határátkelőből csak a három nagy van nyitva.

Ugyanakkor nem érvényesek például a Magyarországon tanuló középiskolásokra és egyetemi hallgatókra meg a 30 km-nél távolabb élő/dolgozó vajdasági magyar munkavállalókra, a voltaképpeni „kétlakiakra”, akik ugyan szerbiai lakcímmel (is) rendelkeznek, és eddig rendszeresen jártak haza, de életvitelszerűen nem itt éltek. Rájuk határzár vagy karanténkötelezettség vár.

Szerbia ráadásul külön egészségügyi megfigyelés alá helyezte a külföldi útjukról hazatérőket, ami Pásztor István szerint „szinte semmit sem változtat a mindennapjainkon”. Kivéve, ha a Magyarországról belépőkre is vonatkoznak majd a szabályok.

Kétlakiak és maradók

A határszigorítások a megnyugtatási szándék dacára sokat változtattak a vajdasági magyar „kétlakiak” mindennapjain, és megmutatták a „határokon átívelő nemzetegyesítés”, a „légiessé váló határok” és hasonló szlogenek valódi arcát – amit egyetlen tollvonással a végletekig lehet torzítani.

Meg azt is, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás támogatása valójában politikai mantra, amely mögött jól kitapintható minél több vajdasági magyar anyaországi gyökérverésének ösztönzése. A hazai kisebbségi politika pedig szinte teljességgel anyaországi adóforintokból itthon építi sajátos párhuzamos intézményrendszerét, és beletörődik abba, hogy képtelen elérni az itteni adófizetők pénzének részarányos visszaforgatását.

Így, míg a szerbiai költségvetés, ahova befolynak a Vajdaságban maradt kisebbségiek adói, járulékai és egyéb közterhei, hovatovább a milliárdos nagyságrendű Prosperitati- és egyéb anyaországi támogatások áfája, bőkezűen finanszíroz számunkra áttekinthetetlen és olykor teljességgel érdektelen projekteket is, vagy elegánsan kivonul, esetleg csak jelképes összeggel járul hozzá olyan befektetésekhez, amelyekhez anyaországi forrást sikerül teremteni.

Szórványosodás belül és kívül

Mindemellett a magyar kisebbség jelentős része – tapintható politikai segédlettel – még az egyébként kötelezően adott itthoni lehetőségek bizonyos részéről is önként és dalolva lemond, hogy helyette a magyar állam kegyét kérje és javait élvezze.

Gondolok itt elsősorban az oktatásra. Miközben kétségtelen, hogy a szerbiai állami költségvetésben és az oktatási rendszerben megvannak az itteni magyar kisebbségi oktatás anyagi, tárgyi és személyi feltételei, a férőhelyeket pedig jóval a valós igények felett szabták meg, az intézmények a puszta fennmaradásukért küzdenek. Egyszerűen nincs rájuk igény, mert – főleg Észak- és Nyugat-Bácska területéről már középiskolába is Szegedre, Bajára stb. iratkoznak a diákok. (A kérdésről hetilapunk ez évi 31. számában részletesebben írtunk.)

A felsőoktatásban még összetettebb a helyzet. Dacára a (szintén anyaországi fenntartású) Európa Kollégium kínálta, a kintieknél is színvonalasabb szállás- és tanulási lehetőségeknek, a magyar nyelven érettségizett diákok érzékeny hányada (megbízható becslések szerint több mint a fele) anyaországi egyetemekre, de elsősorban főiskolákra iratkozik. És nem tudni, hogy a legjobb távlatokat kínáló, vagy inkább a viszonylag könnyen abszolválható szakokat választják-e többen. Egy részük utóbb vissza is tér Szerbiába, de a viszonylag kellemes körülmények között, nem túl sok erőbevetéssel megszerzett képesítéssel még az itthoni munkaerőpiacon sem igen tudnak mit keresni. A – jobb kifejezés híján mondjuk úgy – „komolyabb” egyetemi képesítést megszerzők viszont rendre kint maradnak. Mert munkájukra ott (is) szükség van, és jól meg is fizetik.

Ez természetesen óriási veszteséget jelent a vajdasági magyarság szellemi potenciáljára nézve, amelyhez hozzájárul az oktatás színvonalának és a középiskolák iratkozási követelményeinek – egyebek mellett a férőhelyek túlkínálatával párhuzamos – mélyrepülése, másrészt a felsőoktatás részben fentebb leírt anyaországi és hazai állapota is.

Utóbbi esetében szintén kezd eluralkodni a színvonal csökkenése. Míg az állami egyetemekre iratkozók esetében a kellő szintű szerb nyelvtudás hiánya jelent komoly akadályt az előrehaladásban (bár ezen utólagos tűzoltással megpróbál segíteni az MNT által szervezett felzárkóztató nyelvtanfolyam), addig a politikum igyekszik különféle magánegyetemek és a hazai felsőoktatási rendszerhez csak nagyon nehezen hozzácsiszolható anyaországi programakkreditációk csendes népszerűsítése révén, kis erőbevetéssel, bizonytalan fedezetű oklevélhez segíteni a fiatalokat.

Ennek végeredményeként szintén a vajdasági magyarság szellemi potenciáljának visszafordíthatatlan zuhanása várható, ami viszont jelentősen szűkíti kisebbségi közösségünk összességében vett jelentőségét. A szinte folyamatos elvándorlás és a „kétlakiság” mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy a vajdasági magyarság lassan, de visszafordíthatatlanul halad az elszórványosodás felé. Ugyanakkor egy tudományos tanácskozáson a minap felvetődött, hogy diaszpóraprogram kidolgozására lenne szükség az innen elszármazottak részére, ami azért is gondolkodóba ejtő ötlet, mert egy, a szülőhelyén is a szórványosodás árnyékában tengődő kisebbség mindinkább kiterjedő külső szórványosodására mutat rá.

BERETKA Ferenc