A szélsőjobboldali veszély nem feltétlenül vonul fel ma karszalagokkal, tart demonstratív nagygyűléseket és viszi az ellenségeit koncentrációs táborokba. Amit a vezető politikusok képében csinál, az leginkább „alapozás” és a „tűzhely” melegen tartása. Ez pedig találkozik az asztalok fölött összebúvó és összekacsintó tekintetekkel, vagyis a szélsőség mindennapiságával. Ebből egyszer még bármi lehet.

Nézi az olvasó a Szabad Magyar Szó címlapját április 24-én este. Vučić „bevallotta”, hogy a Savamala lerombolása az ő döntése volt . A nyilvánvaló az nyilvánvaló. Dodik pedig – ahogy évek óta mindig – ismét Szerbiával egyesülne. Az egyik büszkén, nárcizmustól sem mentesen áll ki egy bűncselekmény elkövetése mellett – s noha sejthetünk némi öniróniát is a szavaiban, végül is vegyük azokat nagyjából készpénznek –, míg a másik a nemzetközi rend etnikai/nemzeti alapú felborítására teszi meg immáron sokadjára a kijelentéseit.

Kezdjük a szerb elnökkel, a haladók vezetőjével. Szó szerint ezt mondta: „Büszkén közlöm önökkel, hogy én voltam az az ember, aki úgy döntött, hogy bontsák le a törvénytelenül épített putrikat, és hogy a helyükön felépüljön a Belgrád Víziváros. Én, a hibásan született, bűnöző édesapa, bűnöző fivér, gazember, háborús bűnös, fasiszta, változatlanul radikális, én. A komplett idióták pedig azok voltak, akik nem hallgattak rám, és nem fényes nappal bontották le, és nem engem hívtak, hogy vezessem a kotrógépet, hogy mindent leromboljak, és hogy létrehozzunk egy várost a városban, a nemzet büszkeségét.”

Kétségtelen, hogy a nyilatkozat előkelő helyet fog elfoglalni a csípősen édeskés Vučić-nyilatkozatok hosszú sorában. Mindannyian jól emlékezhetünk a 2016. április 24. és 25. közötti éjszakára, amikor az álarcos figurák egy teljes negyednek rontottak neki munkagépekkel Belgrádban, miközben az állam még csak a kezét sem tette karba. Ez utóbbi egy sokatmondó vonás: ha ugyanis az állam tétlen egy bűncselekménynek látszó és szagló eset elkövetésénél, akkor az csak azt jelentheti, hogy ő maga az elkövető, vagy minimum a részese az egésznek. Ez ritkán van máshogy. Nagyjából soha. A meghekkelt állam tipikus esetét látjuk, amikor egy hatalmi kör akkor és úgy tekeri ki a törvény nyakát, amikor csak erre kedve neki szottyan.

Aztán ott van a másik Nagy Erős Emberünk, a gátlástalanságáról ismert Milorad Dodik. Meg nem tudnám mondani, mikor olvastam tőle először a Szerbiával való egyesülésről, s egyáltalán mikor húzta végig a vonót a Nagy Szerb Guslán. Régen, no! Ebben tehát nincs semmi új. A mondatai mégis erősek: „Az előző évszázad a szerbek szenvedésének évszázada volt, ez pedig a szerb egyesülésé lesz. Nem fognak túlélni szerbek ezen a területeken, amennyiben a boszniai Szerb Köztársaság nem válik függetlenné a következő évek során.”

Etnikailag/nemzetileg homogén területet létrehozni mindig cudar történet. Durvább formájában vérnek kell hozzá folynia, enyhébbik változatában még a levegőt is el kell szívni a képbe bele nem illő népcsoport elől, hogy önként távozzanak vagy olvadjanak rá a többség kebelére. Nem is beszélve arról, hogy az országhatárok nemzetközi rendjének egyoldalú felborítása mit indíthat útjára – láthattuk ezt 1991-től mintegy 10 éven át igen aktív formájában.

Ezek csak tünetek. Vagyis bármennyire is fontos valakiknek tartja magát a két szerb elnök, ők maguk nem többek szimptómáknál. Nem azért mondhatnak ilyeneket, mert ezt tartja a kedvük, hanem mert ezekre a szavakra jelentős igény van a társadalom egy részében… A szerbiai emberek közül nem kevesen vesztesei az elmúlt évtizedeknek, mégpedig nem is kismértékben. A „tranzíció” és a félperifériás kapitalizmus beszedte a vámot, s akár akarta a mindennapok embere, akár nem, kamatostul megfizette azt, miközben nem nézett mélyen önnönmaga társadalmi énjébe, s végképp nem döntötte el, hogy belefog egy igazságosabb és egyenlőbb világ felépítésébe. Mi több, egy relatív többség egyenesen azokra a politikusokra adja a szavazatát, akik (látszólag!) stabilitást teremtenek.

Az országhatárok módosításának dédelgetése, a népcsoportok elleni ellenszenv táplálása és a közrend kikezdése pedig nem mások, mint fasiszta „magvak”. Nevezhetjük a környékbeli autoriter rezsimeket akár fasisztának, akár posztfasisztának, ill. vitázhatunk arról, hogy mennyiben merítik ki ezeket a fogalmakat, az mindenesetre tény, hogy előszeretettel játszanak olyan alkotóelemekkel, amelyekkel a fasizmus szokott. Rossz esetben pedig ezek a „magvak” ki szoktak hajtani…

A balkáni, közép- és kelet-európai autoriter rezsimek előszeretettel tetszelegnek abban a szerepben, hogy ők mindössze a „rossz fickók”, akik merészen és büszkén odarondítanak az asztal közepére. A támogatóik rendre azt gondolják, ez a „jobb” és a „más” felé vezető út, miközben azt elfeledik, hogy semmi mást nem csinálnak ezek a kedves vezetők, mint a rendelkezésükre álló társadalmi és politikai kereteket „hekkelik” meg. A meglevő demokratikus viszonyok réseibe férkőznek bele, s feszegetik, bontják szét kedvük szerint – választóik pedig ehhez szolgáltatnak némi fanfárt. Nincs itt szó semmiféle, a liberális demokráciákon is túlmutató, részvételibb, igazságosabb és egyenlőbb berendezkedések kiépítéséről. Nem – az egyébként szintén ellentmondásokkal jócskán terhelt – nyugati politikai rendszer(ek) jobb alternatívájáról van szó. Pont ellenkezőleg. A legsötétebb és legbugyutább „reakcióról” beszélhetünk, amelyek sóhajtozva áhítják a tekintélyelvű rablóuralmat, s amelyek a jelenleg legjobbnak minősülő berendezkedést, a liberális demokratikus rendszert emésztgetik el lassan – s már nem is annyira nagy titokban. A debilitás jeleit sűrűn felmutató ellenzékek pedig hol bambán, hol szándékosan nézik végig mindezt, miközben a társadalom java bénultan figyel. A hanyatlás egyértelmű és biztos.

Ha belegondolunk, a Savamalát álarcban romba döntő 2016-os banda az egyik legszemléletesebb példája mindennek. Vučić „vallomásával” pedig a konyakmeggy is a helyére került.

VATAŠČIN Péter