Mivel sem tagadni, sem elkenni nem lehet a tényt, hogy tavaly az Európai Unió Szerbia csatlakozását illetően egyetlen új fejezetet sem nyitott meg, a legfelsőbb illetékesek ezt a tényt a nagy nyilvánossággal csupán egy amolyan nyilatkozati lábjegyzetben közölték, magyarázat és kommentár nélkül.

Pedig minden bizonnyal akadtak volna jócskán kíváncsiskodók, akik szeretnék tudni az ilyetén alakult helyzet igazi okát. Ez annál is inkább érdekes, mert vészesen közeledik 2025, és a belgrádi vezetés vérmes reményei szerint erre az időpontra az ország szeretné elnyerni a teljes jogú tagságot.

Aligha kétséges, hogy ebből semmi sem lesz. Ki tudja, talán jobb is, hiszen ha szem előtt tartjuk a brüsszeli bürokraták még az egyes saját tagországaik iránt tanúsított birodalmi magatartását, vagyis a mindenbe való kotnyeleskedést és dirigálását, félő, hogy az esetleges és remélt anyagi juttatásoknak komoly politikai ára lenne. Láthatjuk, hogy az EU Tanácsa, közgyűlése és különféle bizottságai egyre jobban távolodnak a független döntésektől, és már régen „lefeküdtek” a különféle külső nyomásnak.

Maradjunk azonban a saját házunk táján, s próbáljuk (magunkban) firtatni, hogy milyen körülmények vetettek gátat a csatlakozásra vonatkozó haladásnak. Nem kétséges, számos oka van ennek, de egy látszólagos apróság komoly kihatással lehet a történésekre. Nevezetesen a szerbiai kormány azon merev álláspontja, hogy két radikális tisztségviselőt nem hajlandó kiadni Hágának. Csaknem kilenc évvel ezelőtt ugyanis Vjerica Radeta és Petar Jojić mélységesen megsértette a nemzetközi bíróságot azzal, hogy a csetnik vajda, egyébként elítélt háborús bűnös ügyében tanúskodásra felszólítottakat fenyegetésekkel, zsarolásokkal és vesztegetéssel arra igyekeztek rávenni, hogy korábbi vallomásukat visszavonják, illetve a vád oldalán ne álljanak a nemzetközi törvényszék színe elé.

Márpedig a kiadatásra egy nemzetközi szerződés kötelezi a kormányt. A jogászaink azonban csűrik-csavarják a papírra fektetett és vállalt kötelezettséget, és a két oldal kétféleképpen értelmezi a dolgokat. A nemzetköziek számára egyértelmű, hogy Belgrádnak kutya kötelessége lenne mindkét jómadarat letartoztatni és Hollandiába szállítani. A honi jogtudorok viszont váltig erőltetik, hogy a mi törvényeink szerint erre nincs mód, hiszen a két delikvens nem követett el háborús bűnt, „csupán” sértegette az ENSZ által alapított taláros testületet. Ez a szőrszálhasogatás olyan, mintha testi sértés ügyében megkülönböztetnénk a lágyékon és a farba rúgást. Pedig egyik és a másik is egyértelműen rúgás.

Egyes szerbiai nem kormányzati szervezetek prominens képviselői, ismert jogászok szerint gyakorlatilag semmi esély arra, hogy Radeta és Jojić a jelenleg uralkodó nómenklatúra idején Hágába kerüljenek, hiszen lényegében egykori párttársaikról van szó. A politikában azonban nincs barátság, s a helyzeti előnyök megszerzése érdekében nem kevesen akár a saját nemzetrészüket is hajlandók feláldozni. A két szóban forgó személy pedig nem akkora tényező Szerbiában, hogy ne lehetne tőlük könnyű szívvel megválni. Mint ismeretes, a Szerb Radikális Párt a legutóbbi választásokon igen gyászosan szerepelt. Támogatói száma úgy megcsappant, hogy nem sikerült még az öt százalékot sem elérni, tehát az egykori Milošević „kedvenc ellenzéke” még a parlamentbe sem jutott be. Vagyis mintha kezdene feleszmélni a szerbiai szavazó társadalom, és lassan rádöbben, hogy nem Vukovar, Herkóca, Srebrenica, Szarajevó a járható, pontosabban a járandó út. Ennek ellenére még mindig s nyilván még sokáig fellelhető lesz a nacionalista politika, és annak követői igyekeznek magukat és egymást megóvni a huszonöt-harminc évvel ezelőtti múlt történéseinek következményeitől.

És lényegében itt van a kutya elásva. Az érintett felek ugyanis mindaddig nyugodtan alhatnak, amíg birtokában vannak az „akkor” történt eseményekkel kapcsolatos tartalmi, még inkább személyekre szóló információknak. Ők ugyan jelenleg még kevés vizet sem zavarnak a szerbiai politikában, tehát nem a társadalmi-politikai életben elfoglalt helyzetük miatt nem hajlandó a hatalom kiadni őket, hanem azért, mert mindkét fél tudtában van a „róka fogta csuka” helyzetnek. Magyarán, egymás torkát szorongatják, s ha az egyik esetleg megmakacsolná magát a „jó útra” történő irányváltást illetően, számolni kell azzal, hogy az ellentábor kiborítja a bilit.

Jobb tehát eltűrni a Brüsszelből érkező bírálatokat, különféle, diktátummal felérő „ajánlásokat”, és hagyni a látszatot, miszerint Szerbia csupán a majdani anyagi javakhoz való jutás reményében igyekezik közelebb kerülni a huszonhetekhez. Az ellentételezési követeléseket pedig vagy elengedi a füle mellet, vagy igyekezik megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Vagyis kapni mindenképpen szeretne, de adni nem.

BOTH Mihály