Képmutatás

Az év elején a pénzügyminiszter bejelentette, hogy az idén nem fog külföldön eladósodni, hanem inkább a közadóságügyi igazgatóság révén a hazai vállalatoknak és magánszemélyeknek kínálja fel azt a 60 milliárd dinár értékű államkötvényt, amely kétéves futamidő alatt évente 2,75 százalékot fog kamatozni. Nagylelkűen azt is közölte, hogy a szóban forgó értékpapírokért akár dinárral vagy éppen devizával is lehet fizetni.

Nehéz elképzelni, hogy a terv akár töredékében is megvalósulhat, hiszen 7,9 százalékos infláció mellett kész veszteség ilyen feltételekkel kínált állampapírokba fektetni a megspórolt pénz. Okkal merül fel a kérdés, hogy vajon ezt nem tudták/tudják a pénzügyminisztériumban? Hiszen ott – állítólag – csupa „szakember” és „szakértő” foglalja a helyet, s naponta alapvető feladatuk figyelemmel kísérni a honi és a nemzetközi pénzügyi történéseket. Mi több, nekik előre kell azt is tudniuk, hogy mi várható az elkövetkező hónapokban. Persze, könnyen megtörténhet, hogy ez így is van, s éppen azért igyekezik a kormány csupán hazai „pályán” játszani az államkötvényekkel, mert külföldön aligha akad olyan naiv befektető, aki kész lenne eleve veszteséges ügyletbe fektetni a pénzét. Ha viszont ez evidens, akkor csupán arra a következtetésre lehet jutni, hogy a minisztérium olyan butának tartja a honi polgárokat, hogy könnyen bevetetheti velük ezt a maszlagot.

Mindez azonban csak találgatás, hiszen a tények mindegyik ilyen jellegű spekulációra rácáfolnak. A hivatalos kimutatások szerint ugyanis a fentebb említett 60 milliárd dinár értékű államkötvényeknek csupán egyhatoda kelt el. Aligha nevezhető véletlennek ez az eredmény, hiszen a minisztérium decemberben 150 milliárd dinár értékű állampapírt dobott piacra ötéves futamidőre és 2,5 százalékos kamattal, de az ilyenfajta meggazdagodásra spekulálók egyenesen hátat fordítottak a kezdeményezésnek, hiszen alig 43 millió dinár értékben vásároltak, ami nevetséges 0,08 százalékot jelent.

Novemberben az állam kereken százmillió euró értékben küldött piacra a papírjaiból, mégpedig tizenkét éves futamidőre, évi 1,6 százalékos kamattal kecsegtetve, de eddig még a negyedét sem adta el.

Féligazságként könnyű volna azt mondani, hogy mindez csupán a belgrádi dilettánsok műve, s a fejlett világban másképpen működnek a dolgok. Nos, erről szó sincs. Nemzetközi viszonylatban is hasonló a helyzet. Számos ország pénzügyi korifeusai ugyanis jóval alacsonyabb szintű inflációval számoltak, s ehhez igazították az általuk piacra dobott államkötvények hozamának mértékét. A piac azonban nem volt hajlandó követni az előrejelzéseiket, s a pénzromlás a várnál nagyobb lett.

Akkor mivel magyarázható, hogy még ilyen körülmények között is akadnak befektetők, akik hajlandók pénzt adni a kötvényért, holott eleve tudják, hogy veszítenek rajta?

A szakemberek szerint a választ az ügyviteli bankok kamatpolitikájában kell keresni. Közismert tény ugyanis, hogy napjainkban szinte sehol a világon nem érdemes pénzt a bankban lekötve tartani, az éves kamat ugyanis a nullától a nevetséges 0,2 százalékig terjed. Vagyis amit egy év után ezer euró huzamaként kaphatunk, az „hideg vízre sem elég”. A bankoknak tehát olcsó pénzforrásaik vannak (a polgároktól), s nekik még az infláció alatti hozam is hasznot jelent.

Szerbiai viszonylatban bizonyos szempontból eltérő a helyzet. Talán még emlékszik valaki a pénzügyminiszter január elejei dicsekvésére, amikor is azt hangoztatta fennen, hogy az ország pénzügyi helyzete több mint szilárd, hiszen a folyószámlán kétmilliárd euró van. Egy ilyen kis ország számára ez hatalmas eredmény. Azzal azonban nem számolt az ország vezetése, hogy beüt a krach az obrenovaci erőműben, leáll az áramtermelés, és a hiányzó, nem kis mennyiségű energiát külföldről szinte világpiaci áron lesz kénytelen beszerezni. S hogy a baj még nagyobb legyen, minden bizonnyal az áramhiány következményeként drasztikusan megemelkedett a gázfogyasztás is. Az utóbbi esetben az illetékesek elmulasztották „dugóig” feltölteni az udvarnoki tározót, tehát pótlólagos mennyiségre volt szükség. Az orosz testvérek szívesen megnövelték számunkra a gázszállítást, de nem az egyébként szerződött 270 dolláros ezer köbméterenkénti áron, hanem ennek a többszörösét kérték.

Mivel a népi mondás szerint a szegény embert még az ág is húzza, az importált, de elengedhetetlenül szükséges elektromos energiáért naponta 190 millió dollárt voltunk kénytelenek fizetni. Az agyondicsért kétmilliárd euró igen gyorsan megcsappant, s ezért nem volt lehetőség komolyabban megemelni a kibocsátott állampírok után járó kamat százalékát.

A kormány, elvileg, megtehette volna, hogy kevesebbet költ áram- és gázbehozatalra, de az hiányt idézett volna elő. Márpedig a tavaszi választások küszöbén aligha engedhette meg magának a nómenklatúra azt a luxust, hogy „hű” szavazói a sötétben dideregjenek. Annál is inkább nem, mert a kormány az utóbbi időben igen komoly összegeket költött a lakosság „támogatására”, vagyis szórta és szórja a pénzt, mint bolond pék a lisztet, amit az ellenzék – nem minden ok nélkül – nemes egyszerűséggel szavazatvásárlásnak nevez.

Akárhogy forgatjuk a kamatügyet, nem illik a valós helyzetbe, és csupán képmutatásnak tűnik.

BOTH Mihály