A különféle közvélemény-kutatások közzétett eredménye ellenére az emberek között nemcsak a rendőrség népszerűtlen, hanem az adóhivatal is. Meglehetősen alacsony azoknak az embereknek a száma, akiknek nem gyűlt meg a bajuk a szóban forgó állami intézménnyel. Szinte felsorolni is nehéz, hogy milyen témakörben mekkora baklövéseket követnek el, természetesen minden alkalommal a polgárok kárára.

Az adófizetőkhöz való dölyfös hozzáállás azzal kezdődik, hogy kiküldik az éves adó esedékes rátáját, amelyen se aláírás, se pecsét nincs, ezt azonban a végzésen fel is tüntetik. Ez még hagyján, hiszen senki sem igazán kíváncsi az illetékes adóhivatalnok kézírására, az azonban bosszantó, hogy a küldeményük olykor hatalmas késéssel érkezik az adóköteleshez, amiért büntetőkamatot kell fizetni. Az állami hivatalok, többek között a vízgazdálkodási és más közvállalat azzal érvelnek, hogy a törvény értelmében kikézbesítettnek tekinthetik azt a napot, amikor ők a postára adják a leveleket. Természetesen vétív nélkül.

Ha a postán elkallódik a levél, vagy – ami az utóbbi években számtalanszor megtörtént – postás híján akár hetekig is a postahivatalban rostokol, senki sem felel ezért. Mindezek ellen hivatalosan lamentálni teljesen feleslege, mert az adóhivatalnak (értsd: államnak) mindig igaza van, s aki fellebbezésre szánja el magát, az úgy jár, mint a kruševaci kamionsofőr és családja.

A belgrádi Danas közlése szerint az illető és még jó néhány honfitársa már öt éve egy lengyel szállítmányozó cégnél dolgozik. A felesége elmondása szerint a munkaadó pontosan utalja a béreket, s az államnak sem maradt adós a járulékokkal és adókkal. Tehát minden a legnagyobb rendben van – a lengyelekkel. Mivel a család itthon maradt, ezért a férj itteni bankba utaltatja a keresetét, hogy legyen a családnak miből megélnie. Nos, erre csapott le az adóhivatal, és 2017-re visszamenőleg 52 000 dináros adócsekket küldött a családnak azzal az indokkal, hogy a kereset után nem fizettek adót.

Tudni kell azonban, hogy Szerbia és Lengyelország államközi szerződést kötött a kettős adóztatás elkerülése érdekében. Az adóhivatal azonban ezt a nemzetközi dokumentumot egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Nyilvánvaló, hogy az ott dolgozó illetékes szeme előtt csak az 52 000 dináros befizetendő összeg lebegett, ami elhomályosított minden mást. A feleség azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és ügyvédhez fordult, aki megírta a fellebbezést. A költségeivel, valamint az illetékkel együtt kétszázötven euróba került a lamentálás, de végül sikerrel járt. Kérdés azonban, hogy a többiek is hasonlóképpen jártak-e el.

Lényegében nem is az ügy anyagi vetülete a lényeg, hanem az állami intézményben dolgozók polgárokhoz való hozzáállása. Az adóval, lecsapolási illetékkel vagy egyéb közteherrel kapcsolatos végzésben, amelyet általában az év második felében küldenek ki a kötelezetteknek, kiemelt helyen áll, hogy amennyiben az adóköteles nem fizeti be február 14-ig az esedékes első részt, számolnia kell a büntetőkamatokkal. Arról azonban sehol sincs említés, hogy milyen következményekkel jár a dokumentum kibocsátására nézve az általuk elkövetett törvénysértés vagy hanyagság. Fontos, hogy a polgár fenyegetve érezze magát, és fizessen.

Ez az államkasszára nézve egyik hozadéka annak, hogy igyekeznek mindent központosítani. Jó példa erre az évtizedekig működött zentai adóhivatal, amelyet szinte egyik napról a másikra áthelyeztek Nagykikindára. Ha tehát a polgárnak bármilyen ügyes-bajos dolga van az említett intézményben, kénytelen kocsiba vágni magát, rosszabb esetben taxit fogadni, és megtenni az oda-vissza kilencven kilométert, mivel a két város között lehetetlen menetrend szerint közlekedik buszjárat.

Ugyanez a helyzet az egészségügyi biztosítási alappal. Az ugyanis az „átkosban” Zentán megfelelő létszámmal flottul működött, napjainkban pedig mindössze két dolgozó köteles ellátni a felhalmozódó feladatokat. Arról talán nem is kell (vagy illik?) beszélni, hogy az átszervezések során csak elvétve vették át a régi alkalmazottakat, helyüket újakkal töltötték fel. Hogy ez mennyire felel meg a biztosítottak igényeinek, azzal az égvilágon senki sem törődik.

Egyébként a kruševaci esetre visszatérve, a szakemberek szerint azért fordulhat elő ilyesmi, mert az adóhivatal a külföldön dolgozókat, akik a keresetüket hazai bankba utaltatják, szabad foglalkozásúaknak tekinti, akik csak időszakosan vagy tiszteletdíjért dolgoznak, tehát olykor nem fizetnek adót. Persze, sokkal egyszerűbb lenne, ha az irodisták fellapoznák az ide vonatkozó törvényt, és annak alapján döntenének, nem úgy, mint a viccbeli molnár, aki megkérdezte az inasát, hogy kivette-e a vámot a paraszt által őrlésre behozott búzából.

– Igen, mester úr, kivettem.

– Vedd ki, fiam, még egyszer, mert a paraszt csak azt hiszi el, amit lát.

A taglalt példából még nem derült ki, hogy miért teszik ezt a hivatalnokok: basáskodásból vagy butaságból?

 BOTH Mihály