Egy esős márciusi napon a kora délutáni órákban elmentem a gyerekemért a Naša Radost iskoláskor előtti intézménybe. A megszokottnál lényegesen eltérő fogadtatásban volt részem. A zárt ajtó mögött egy foglalkoztatott sürgölődött, beengedett, majd utánam újra bezárta a bejárati ajtót. Megkérdeztem, mire vélhetem a formabontó fogadtatást, mire felvilágosított, hogy itt fognak elhaladni „ezek a blokádosok”, és meg kell védeni a gyerekeket.

Mondanom sem kell (vagy talán mégis kell, mert a magyar közösségen belül nem egyértelmű), szóval úgy tűnik, el kell mondanom, és mondom is, engem ez mélységesen felháborított. A blokádosok (konkrétan diákok, tanárok és az őket támogató szülők) azért vállalták a hosszú sétát, érintve a város különböző pontjain lévő közép- és általános iskolákat, mert nem közömbös számukra a tőlük megvédett óvodás gyerekek sorsa sem.

Nem mondható el ugyanez az intézmény vezetőiről. Évekkel ezelőtt leállt az óvoda konyhájának a tatarozása. Évek óta egy elhagyatott építkezési teleknek néz ki a legnagyobb szabadkai óvoda környéke. Nem volt csukható kapuja sem, míg egy szülő maga nem készített ilyent, mert aggódott, hogy eltűnnek az óvodára bízott gyerekei az udvarban folyó aktivitások során. A bejárati járda felsértett, töredezett, veszélyes a gyerekekre nézve is… Üresek a homokozók, a tornaterem üzemen kívül helyezve, a játszótér korszerűsítésére szánt pénz is ugyanúgy köddé vált, mint a konyha felújítására szánt összeg. Igaz, hogy néhány éve a szolgáltatások ingyenesek, de azt gondolom, hogy bár ne lennének.

Felelőtlen, populista dolog áthárítani az intézmény karbantartásának költségét a szülőkre és az esetleges donációkra, mert a szülők veszik a szőnyegeket, a függönyöket, a játékokat, a tévét, a klímaberendezést, a homokot, a kaput, a virágot és a hintákat is az udvarba. Ha nincs meg a szülői jóakarat (anyagi támogatás), akkor az óvónők rögtönöznek megoldásokat. Ha például túl hideg van, várhatnak a gyerekek pokrócba bugyolálva a szülőkre, vagy nyáron, ha túl meleg, akkor pedig megüzenik, hogy jobb, ha a gyerekek otthon maradnak, hogy nehogy hőgutát kapjanak az intézményben. Mert ilyen is van egyes szabadkai óvodákban.

Nagyon sok óvónő, alkalmazott van egzisztenciálisan veszélyeztetve, amennyiben nem hajlandóak választások közeledtével aláírást gyűjteni, házalni, nagygyűlésekre járni a hatalmi párt(ok) kénye-kedve szerint. Ez az, ami a gyermekeinket konkrétan veszélyezteti, nem pedig a „blokádosok”.

A felsoroltak mellett számos magyar gyereket súlyt a Vajdasági Magyar Szövetség felelőtlen és cinikus magatartása a saját közösségével szemben. Az említett érdekszervezet ugyanis nemzeti érdekekre hivatkozva nyit korszerű, jól felszerelt magyar óvodákat (Vajdaság területén három helyen működik jelenleg), amelyekben, mint már kiderült, javarészt csak a hozzájuk lojális szülők gyermekei számára van hely. Szerencsére vagyunk sokan olyanok, akik soha meg sem pályáztuk volna a kiváltságos létesítményben a helyeket, mert nem tartjuk helyesnek az ilyen szintű gettósítást, szegregációt. Vagyunk olyanok, akik még nem gondoljuk ördögtől valónak, ha a magyar gyerek szerb és/vagy horvát gyerekkel együtt játszik, szocializálódik, ne adj’ isten, eltanul néhány dalocskát, kiszámolót; a vajdasági érvényesüléséhez elengedhetetlenül szükséges alapszókincset a többségi nyelven.

Mi, akik így gondolkodunk, Szabadkán duplán rosszul jártunk. A magyar (VMSZ-es) óvodába ugyanis magyar óvónők kellettek, akiket az állami óvodákból vontak ki. Helyükre nem volt akarat vagy keret (nem volt belefoglalva a koalíciós szerződésbe) új magyar nyelvű óvónők felvételére. Így történt, hogy nagyon sok szabadkai gyerek maradt magyar óvónő nélkül az állami óvodákban.

Még mielőtt megnyitották volna a Vackor-létesítményeket, folyhatott volna érdemi szakmai, de ha úgy tetszik, politikai vita is arról, hogy a közösség érdekét és vajdasági fennmaradását szolgálja-e a magyar burok az óvodától a felsőoktatásig, vagy nyitnunk kellene végre, együtt és nem egymás mellett élni a többségi nemzettel. Főleg, hogy számunk rohamosan csökken. Nincs már olyan hely Vajdaságban, ahol többségi nyelv tudása nélkül magyarként érvényesülni lehetne. Na, ilyen vita nem volt. Kétszer írtam e témában a Magyar Nemzeti Tanácsnak, ők pedig kétszer ignoráltak.

Ugyanígy felmerül a kérdés, hogy ha már ennyire virágzik a szerb–magyar barátság, a sokszor hangoztatott történelmi csúcsponton van, akkor miért zárkózik el tömegesen a vajdasági magyarok újabb nemzedéke attól, hogy megtanuljon szerbül, és a Vajdaságban érvényesüljön? Mik azok a körülmények, amelyek elvándorlásra késztetik, kényszerítik őket, és semmilyen Prosperitati-pénzzel nem kompenzálhatóak? De az ilyen kérdések már nagyon messze repítenek bennünket a szabadkai óvodáktól.

És így történt, hogy egy esős márciusi napon diákok, tanárok és szülők egy csoportja elhaladt a Naša Radost Šumice iskoláskor előtti intézmény épülete mellett. Hála az intézmény és a helyi hatalom „óvintézkedéseinek”, semmilyen kárt nem tettek a gyerekeinkben, sikerült megvédeniük őket. Már csak az a kérdés, ki védi meg gyerekeinket tőlük?

 HALÁPI Dóra