Azt már háromnegyed évvel ezelőtt érezhettük, hogy a 2022-es esztendő az életszínvonal szempontjából semmiképpen sem lesz könnyebb az előbbieknél. Főleg nyár óta az árak szemmel is jól látható százalékban emelkedtek, s ami egyik nap még ötven dinárba került, egy hét múlva – jobbik esetben – már hetven dinárba.

A közműszolgáltatások számlái egy ideig ugyan „visszafogták magukat”, de az illetékesek és – természetesen – a kormányhű média már akkor megkezdte a lakosság „etetését”. Először az állami szektorban dolgozók bérének és a nyugdíjak növekedését kezdte emlegetni, majd pedig, nem sok óvatossággal, az árak „kiigazításának” lehetősége is napirendre került. Egyszóval nagyon hülyének kellett lennie annak, aki még mindig bízott a legfelső szintről érkező optimista biztatásoknak, miszerint az idén növekedni fog a gazdaság, a nemzeti jövedelem és az életszínvonal. A populista propaganda azonban tovább tombolt, mígnem az államelnök, a kormány, a pénzügyminiszter… szóval mindenki, aki megfelelő adatokkal rendelkezett, bevallotta, hogy „nincs baj, de…”.

A közelmúltban, amolyan szájbefogási szándékkal, kilenc százalékkal megemelték a nyugdíjakat, a költségvetésből pénzt remélők azonban kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy őket egyelőre nem érinti ez a „jólét”.

Hivatalosan ugyan nem, de éppen ezért megbízható szakemberek egyre nagyobb létszámban hangoztatták, hogy a környező országokhoz, sőt az európai államokhoz képest Szerbia az alacsony fizetésekről „híres”, és a munkanélküliség sem olyan alacsony, ahogyan azt szeretnék velünk elhitetni.

A hivatalos közlés szerint nagyjából 75 000 dinár az átlagos fizetés. Arról azonban egy szó sem esik, hogy a foglalkoztatottak nagyobb részének havi keresete nem éri el az 56 000 dinárt. Egyharmaduk pedig 50 000 dinár alatti összeget visz haza. Az sem titok, hogy a napokban kezdődött új esztendő félmillió ember számára a 40 000 dináros minimális fizetés beköszöntét jelenti. Nos, ebből a pénzből nem igazán lehet feszelegni, hiszen az összeg nagyobb részét a családok kénytelenek élelmiszerre költeni. Mi több ez a pénz 6500 dinárral kevesebb, mint a statisztikai hivatal által meghatározott úgynevezett fogyasztói kosár minimális értéke. Az utóbbiról tudni kell, hogy a „minimális” a puszta létfenntartáshoz szükséges, de alig elég mennyiségű élelmiszert tartalmaz.

A féligazságok közé tartozik ama dicsekvés is, hogy nyár óta a nyugdíjak 21, a közfoglalkoztatottak pedig (január elsejétől) 12,5 százalékkal többet kapnak kézhez.

Esetünkben nem maga az összeg a lényeg, hiszen voltunk mi már milliárdosok is, és az ország kilencven százaléka azzal a „gazdagsággal” akár éhen is halhatott volna. A lényeg, hogy a kézhez kapott fizetés vagy nyugdíj mire elegendő? Ugyanis január elsejétől újból megdrágult a villanyáram, és a gáz sem lett olcsóbb. Márpedig nem kell közgazdasági zseninek lenni ahhoz, hogy felfogjuk, az energia árának felfelé történő változása maga után rántja az egész gazdaságot, következésképpen a polgárok életszínvonalát is. Arról nem is szólva, hogy Nemzetközi Valutaalap már most jelezte a szerb kormánynak, hogy az idén ildomos lenne még két alkalommal megemelnie az elektromos energia árát. Az ő „javaslata” pedig felér egy megfellebbezhetetlen paranccsal, hiszen ennek a globális pénzintézmények a támogatására igencsak szükségünk van. Hogy ez mit fog jelenteni a kiskereskedelmi árakra vetítve, talán mondani sem kell.

A várható állapotokkal a szakszervezetek is foglalkoznak. A Sloga vezetője, nyilván az őt körülvevő szakemberek véleményére támaszkodva, azt javasolta a kormánynak, hogy a tervezett nemzeti labdarúgó-stadion építésére szánt összeggel a lakosság leginkább rászoruló részét kellene támogatnia. Kétségtelen, hogy ez a javaslat jó szándékú, de az is eléggé egyértelmű, hogy egy ilyen intézkedés csak ideiglenes tűzoltást jelentene, hiszen a fogyasztásba ömlesztendő pénz tovább növelné az inflációt. Az ilyen improduktív befektetések helyett a gazdaság erősítésére kellene összpontosítani, hiszen ősrégi törvény, hogy ha a költekezés mögött nem áll új értéket teremtő termelés, az árak még inkább elszabadulnak.

A gazdasági hanyatlás aligha fog elkerülni bennünket, habár a kormány az idei évre kétszázalékos növekedést jósol. Azonban azt is szem előtt kell(ene) tartani, hogy Szerbia kivitelének kétharmada az EU országaiba irányul. Márpedig a huszonhét tagállam nagyobb részében igen borúlátók a szakemberek. A világrész gazdasági mozdonyának számító Németországból ugyanis, a katasztrofális méreteket öltő energiaárak miatt, a jelentősebb vállalatok sorban helyezik át más államokba a tevékenységüket, aminek következtében akár tizenöt százalékos is lehet nála a recesszió. Az sem valószínű, hogy Oroszország a piaci árnál sokkal olcsóbban fogja adni a földgázt és a nyersolajat Szerbiának, hiszen a háború elhúzódása miatt egyre nagyobb szüksége van minden kopejkára és centre. Ugyanis egyre több jel utal arra, hogy „egy dolog a testvéri barátság, és más dolog a biznisz”.

Ha tehát áttekintjük a szakembereink véleményét és a várható állapotokat, a vezető politikusaink által szajkózott növekvő életszínvonal nem más, mint populista kincstári derűlátás.

BOTH Mihály