A mögöttünk álló hétvégén elképesztő tömeg indult útnak Szerbiából Európa nyugatabbra lévő felébe. A szerb–horvát és a szerb–magyar határról is horrorfotók érkeztek sokórás várakozásokról szóló beszámolókkal. A szerencsésebbek az otthon melegében hüledeztek a tíz-tizenegy órás várakozásról olvasva, a kevésbé szerencsések a kocsijuk mellett szitkozódva nézték tehetetlenül az előttük sorakozó kocsikat. Már a kishatárátkelők sem jelentettek mentséget, Gyálánál például vasárnap hét és fél órát kellett szobrozni…

És akkor lehet, persze, dühöngeni, a magyar határőrök lassúságát ecsetelni, állítólagos „csendes sztrájkról” beszélni, meg emberhiányról a magyar szervek esetében – csak mindez elég erőteljesen megbukik azon az aprónak nem igazán nevezhető tényen, hogy bizony a szerb–horvát határon is hasonló állapotok uralkodtak. Hogy a vajdasági magyar erről kevesebbet tud, az egy dolog. De akár tudhatna is…

Akármerre tekerjük és csavarjuk is a dolgokat, akármilyen magyarázatféleséget igyekszünk összeeszkábálni, a helyzet az, hogy bizony, fogyunk. Pontosabban: migrálunk. Mi, vajdasági magyarok és legalább akkora mértékben a szerbek is. És lehet itt arra hivatkozni, hogy de hát a Balkán más országaiból is sokan dolgoznak külföldön, az a mi helyzetünkön nem változtat. Egyre többen költöznek külföldre, van, aki csak ide, a szomszédba, Magyarországra, mások távolabbra, Ausztriába, Németországba… De karácsony előtt már a Nagy-Britanniába szakadt vajdaságiakat is sokan várták haza, tehát már régen nemcsak a hagyományosnak számító „vendégmunkás-fogadó országokban” igyekeznek a vajdaságiak megtalálni a számításukat.

Így aztán hosszú távon is arra kell berendezkednünk, hogy az ünnepek, iskolai szünetek közeledtével vagy múlásával egyre rosszabb lesz a határhelyzet, egyre többet és többet kell majd várakozni.

Ennek eredményeképpen egyre többen fogják kétszer is meggondolni, hogy útra kelnek-e egy néhány napos rokonlátogatásra, ha az utazási idő többszörösét lesznek kénytelenek eltölteni a határon. Egyre jobban lazulnak majd a kötelékek, egyre többször nem lesz erre idő, egyre inkább fogy majd az itthon maradottak száma, előbb majd csak a húsvétot, aztán egy-egy karácsonyt, végül már majd a nyári szabadságot sem itthon fogja tölteni a család távolba szakadt része…

Nem jó kilátások ezek.

De nem váratlanok. Hiába hadonászik a köztársasági elnök a kimutatásaival, amelyek szerint akkor, amikor nem ő volt hatalmon, az átlagbér Szerbiában 329 euró volt, ma pedig már 735, hiába a sikerpropaganda, hogy soha nem volt ilyen jó a kivitel meg ennyire alacsony a munkanélküliség – a helyzet az, hogy ma Szerbiában a munkájukból egyre kevesebben tudnak megélni. És egyre kilátástalanabb a helyzet.

Ehhez a köztársasági elnök minden egyes televíziós szereplése hozzájárul. Márpedig, ahogy a helyzet romlik, egyre gyakrabban érez késztetést beülni a kamerák elé. A vasárnap esti szereplése például egyike volt azoknak, amelyek után az eddig még maradók is elgondolkodnak, hogy hová lenne érdemes kiköltözni.

Aleksandar Vučić ugyanis ezúttal a hosszú és zavaros szereplés egyik pillanatában azt találta mondani, hogy „Koszovó felosztását azok ellenzik, akik az egységes Koszovó függetlenségét szorgalmazzák”, amiből arra lehet következtetni, hogy számára ez lehetne a koszovói kérdés megoldásának kulcsa: a terület felosztása. Vélhetően úgy, hogy a szerbek lakta részt csatolják Szerbiához.

Ez azért felvet néhány további kérdést is: egyfelől, hogy elnökünk mégis mit kínálna fel cserébe a koszovói félnek. Másfelől, hogy mit kezdene a „szerbnek” tekintett területen élő albánokkal? Súlyos kérdések ezek, amelyekre nem válaszolt, ehelyett inkább zagyvált valamit „róluk” meg arról, hogy „az ő uralkodásuk alatt”, nem pontosítva, hogy kik lehetnek ezek az „ők”.

Tételezzük fel, hogy a jelenleg ellenzékben lévő pártokra gondolhatott, illetve azokra az évekre, amikor saját pártja, a Szerb Haladó Párt volt ellenzékben.

Csakhogy annak is van már egy jó évtizede, ennyi idő után ezek a visszamutogatások már meglehetősen erőtlenek. Érezheti ezt ő is, talán ezért tér vissza ismételten a Nyugat hibáztatásához, amely „annak érdekében, hogy a szerbséget teljességgel megalázza”, követelte, hogy Slobodan Miloševićet egyenesen Vid napján adja át Belgrád a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek, majd a kiadatást megkövetelte Radovan Karadžić és Ratko Mladić esetében is, amiért csak egy nyamvadt vízumliberalizációval fizetett ugyanez a Nyugat…

Na, valahol itt kellene megállni, kikapcsolni a televíziót, venni egy nagy levegőt, és átgondolni, mit is magyaráz az elnökünk, ugyanaz, akivel a bennünket képviselni hivatott magyar párt koalícióban irányítja az életünket. És ugyanaz, akivel anyaországunk vezetősége oly szoros viszonyt ápol.

Vučić ugyanis visszatért a gyökereihez. Nehezményezi, hogy az azóta már elítélt háborús bűnösök, emberek ezreinek haláláért felelős egykori vezetők bíróság előtt feleltek a tetteikért. Nehezményezi, hogy a szerbség „jeles” képviselőiért „cserébe” csak egy vacak vízummentességet kapott az ország. Ha többet kap, kevésbé lettek volna „jeles” képviselők? Vagy akkor is jelesek lettek volna, csak akkor megérték volna az árat? Vagy hogy is van ez?

Az ország egyre nagyobb bajban van gazdaságilag. És ezt sokáig már nem lehet semmibe venni. Az elnök pedig – ez egyre nyilvánvalóbb – nem képes a bajokkal megküzdeni, de még szembenézni sem. Ehelyett mondvacsinált válságokat robbant ki feleslegesen, abban a reményben, hogy ha nem igazi a baj, akkor a megoldásnak sem kell igazinak lenni. Amikor még ez is visszafelé sül el (lásd még: koszovói szerbek Vučić-ellenes demonstrációja), akkor pedig már a háborús bűnösökig nyúl vissza, hogy a saját lépéseit a nemzeti nagyságra hivatkozva valahogy igazolja.

Hogy mi mindent kell még mondania ahhoz, hogy a vajdasági magyarság képviselői legalább átgondolják a vele való koalíciót, mi már elképzelni sem tudjuk.

De amíg minden így marad, egyetlen dolog teljesen biztos: az idő múlásával egyre nagyobbak lesznek a sorok a határokon ünnepek előtt és után.

És egyre kihaltabbak a magyarlakta falvak és városok.

KOCSÁNYOS Pálma