A múlt heti Családi Körben Slađana Gluščević újságíró döbbenetes erejű cikkben számolt be a szerbiai mezőgazdaság haláltáncáról. Ha a szektorra, mint a társadalom tagjait önálló vállalkozókként eltartó világra gondolunk, indokolt a lélekharang kongatása.

A Gluščević által festett életszagú kép meglehetősen randa összhatást kelt. Minden bekezdéséhez szaporán körmölhetnénk a margóra a saját futó vagy mélyebb megfigyelésen alapuló tapasztalatainkat. Kezdetnek idézzük fel egy, a cikkben is jelzett adatot: „a hivatalos statisztikák szerint 2015-ben 90.587 bejegyzett gazda volt Szerbiában, jelenleg pedig körülbelül 65.540-en vannak. Tehát csak az elmúlt három évben eltűnt a bejegyzett gazdák egyharmada.“ Mindig lehet árnyalni a hasonló abszolút számokat, ám afelől kétségünk sem lehet, hogy éppen a szemünk előtt roppan össze a szerbiai gazdatársadalom, mint olyan.

Hogy kik ennek a helyzetnek a haszonélvezői, arra világos választ ad a cikk: „a földek egy részét, a törvénymódosításoknak megfelelően, a hazai és külföldi „befektetők” váltották ki harminc évre, másik részét az állattenyésztők váltják ki az elővásárlási jog alapján vagy visszakerült a vagyon-visszaszármaztatási törvénynek megfelelően, és egy részét arab cégeknek, azaz Abu-Dzabiban székelő, kétes tulajdonban lévő vállalatoknak adták…“ A további részletek boncolgatását az olvasóra bízzuk, itt és most sokkal inkább a végzetes társadalmi hatásokra kívánunk szomorú pillantást vetni.

Tudvalevő, hogy a szerbiai vidéki társadalmak intenzív leépülése sok régióban az 1950-es évek óta töretlenül tart, köszönhetően az erőteljes modernizációnak és indusztrializációnak és az ezekkel összefüggő életmódváltásnak. Ez a folyamat ugyanakkor a regnáló jugoszláv szocialista rendszerben nem járt olyan brutális „ösztönzéssel“, mint a szovjet blokk környező országaiban. Számottevő gazdaréteg élt továbbra is az országban. Más időszámításról van szó viszont a polgárháborús évtized s az azóta kialakul félperifériás, a vadprivatizáció által tüzelt kapitalista világban, amely néhány elemében a legfullasztóbb feudális körülményeket idézi – sőt, még talán annál is rosszabb a helyzet, hiszen a mezőgazdaságból élő területeken eleve számolhatunk a már említett „állandó“ életmódváltással és az ennek nyomán fellépő szelektív migrációval. Számos faluban töredékes közösségek alakultak ki, kellő rétegzettség nélkül, ahol a maradókat sokszor vasmarokkal szorítják a nagybirtokosok tulajdonviszonyai. A magyarországi feudalizmus idejében például többé-kevésbé még teljes közösségeket találunk a latifundiumokkal szemközt, s még azok sem voltak képesek megfordítani a vak hatalmi törekvések megállíthatatlan nyomulását.

Ha visszatekintünk az emlegetett cikkre, úgy látni fogjuk, hemzseg a nagybirtokosokról szóló példáktól. Mindegy, hogy SNS-közeli vállalkozóról, a szerb pravoszláv egyház nyerészkedéséről, netán az arab vállalatoknak nyújtott „soron kívüli“ kedvezményekről beszélünk, a tendencia világos. Az nemkülönben, hogy a nyomott bérleti árak hatására maga az állam szenved sok tízmillió eurós anyagi kárt. Utóbbi kulcsfontosságú körülmény, s nem lehet elégszer kiemelnünk: nemcsak a gazdálkodásból élő népet, de az egész szerbiai államot brutális nyomás éri a tőke részéről. Ilyenkor fel lehet idézni, hogy hányszor használta már fel az állami apparátust az aktuális hatalmi elit arra, hogy az államot bomlasztva lecsapolja a maga anyagi hasznát. Az elmúlt 20 év talán legdöbbenetesebb példája számomra az volt, ahogyan a Koštunica-kormány lehetővé tette a Koszovóra tartó áru áfamentességét, hogy aztán az élelmes „bizniszkörök” soha nem látott harácsolás útján a saját meggazdagodásukra használják azt (az áru ugyanis sokszor „visszaszivárgott” Szerbiába, más esetben albán nyelvterületen ért célt stb.). Kertelés nélkül állítható, ekkor is csillagászati mértékű kár érte az államot, ezáltal pedig a közjót és az állampolgárokat is.

Gluščević idézett cikke talán egy helyen hagy maga után egy kisebb elvarratlan szálat. Miután felteszi a kérdést, hogy a mezőgazdasági anomáliák miatt mégis mi okozza azt, hogy egyre többen szavaznak Vučićra vidéken, túlságosan sekélyes módon ezt a választ adja: „Nyilván a propaganda és a szegénység [miatt]. Annak hamis reménye, hogy majd a helyzet javulni fog.“ Természetesen mélyreható helyi kutatásokra és oknyomozásokra lenne szükség, hogy erre pontos választ adhassunk, ámde enélkül is megpróbálkozhatunk a helyzet felvázolásával. Az általános szerbiai folyamat képe egész egyszerűen ördögi: a globális társadalmi-gazdasági átalakulások miatt egyébként is (közösségi értelemben) zsugorodó agrárszektor sebeibe sót hintő tőkés kizsákmányolás ugyanis lényegesen csökkenti az ellenállás lehetőségét. A most is zajló szelektív migráció hatására egyébként is gyöngülnek a vidéki közösségek, s még a még helyben maradó, önálló – vagyis a kleptokratikus tőkétől minimális mértékben valamelyest független – gazdák száma is elképesztő gyorsasággal csökken. Konkrét bánáti falvakról tudok, ahol a helyi nagybirtokos szinte maga köré szervezte a helyi lakosság jó részét bérmunkásként – aminek adott esetben pozitív hatása is lehet, ha a „nagygazda“ szíve a helyén van saját közege irányába, ám gyaníthatóan ez egyre inkább csak kivételes esetekben történik így. Tehát: a helyben maradók élete olyannyira a piactól, valamint annak uraitól válik függővé, hogy az automatikusan kiírja akár az egyéni, akár a csoportos ellenállás lehetőségét. Az ördögi kör itt zárul be.

Összeségében úgy tűnik, semmi sem állja útját annak, hogy az adott érdekkörök ne úgy tekintsenek a szerbiai/vajdasági termőföldre, mint kizsákmányolható természeti erőforrásra – és hatalmi eszközre, amellyel megszilárdíthatják uralmukat a helyi közösségek felett.

VATAŠČIN Péter