Miközben járjuk át az országhatárokat oda-vissza, költözködünk, hurcolkodunk, könyveink velünk együtt kallódnak, hányódnak; el is hullik megannyi. Megijedtem, hogy elveszett a könyvtáram egyik öreg darabja, a Kontrapunkt antológia, mely „Novi Sadon, 1964 évben”, a Forum Lap- és Könyvkiadó nyomdájában készült, és az Új Symposion folyóirat előzményének, a Symposion mellékletnek a legjobb szövegeit tartalmazza, tehát az 1961 és 1963 között született, jobbnál jobb írásokat, melyek szerzői közül már nem sokan élnek. Ez az antológia igazi túlélő – meglett, itt van a kezem ügyében és szívközelben. Sinkó Ervin, a sokat tapasztalt forradalmár írta hozzá az előszót, amelyben köszöntötte a lázadó, harcias, valami egészen újat akaró fiatal nemzedéket, és üdvözölte a „polemikus magatartást”, mely átüti „a szellemi inercia süket, visszhangtalan közönyét”. „Ezek a fiatalok fejjel mentek a falnak”, mondja Sinkó, de nem megrovón, ellenkezőleg, elismeréssel és biztatólag. Az utószóban a szerkesztők, Bányai János és Bosnyák István „sajátos, belső ellentmondásokkal fűtött társadalmi és kulturális mozgalomnak” nevezik a Symposiont.
Minő különbség a korabeli és a mostani hangulat és hangoltság között! Hatvan évvel később pont ennek ellenkezője zajlik a vajdasági magyar kultúrpolitikában, tudniillik ma az uralkodó stratégia a kontraszelekció és a vitatkozó, kritikus hangok, a kezdeményezések elfojtása, a szolgalelkűség jutalmazása. Nem véletlen, hogy Berényi Emőke és Orcsik Roland szervezők éppen a „Kontrapunkt – lakoma” elnevezést adták annak a rendezvénynek, melyre szeptember 23-án került sor Óbecsén, a barátságos Schultz-tanyán, kutyák és tyúkok társaságában. A résztvevők fiatal és már egyáltalán nem olyan fiatal társadalomtudósok, kutatók, irodalmárok, írók, költők, filozófusok, újságírók voltak, akiket az fűzi össze, hogy (a két magyarországi és a belgrádi vendég kivételével) mind vajdaságiak és ellenzékiek valamilyen módon, következésképpen ki vannak zárva a nyilvánosságból.
Mert már nem az a helyzet, mint a hatvanas években volt, amikor kialakulhatott, folyóiratot, fórumokat kaphatott, könyvsorozatot jelentethetett meg és működhetett egy „társadalmi és kulturális mozgalom”, mely a szerkesztők szerint „egy merőben új, az itteni szűk, »tartományi« körülményekhez aligha mérhető értéket, az irodalmi gyakorlat újszerű értékét is felmutatta”, ellenben megtorlásra számíthat, aki eltér a felülről diktált normáktól. Az ilyen rebellis angazsáltság nem életkor kérdése, az akkor hatvanhat éves Sinkó Ervin 1964-ben papírra vetett szavaival: „a szellem, hogyha élő szellem, nemzedékektől független, és mindig a világot és az embert újra felfedező ifjú szellem”.
Az óbecsei találka résztvevői közül sokan Magyarországon élnek vagy kétlakiak, de mind elkötelezett vajdaságiak, akik otthonosan érezték magukat a tanyán, ám nem érzik magukat jól a mostani közéletben sem itthon, sem odaát. A Honnan hová? címet viselő kerekasztal-beszélgetésen a meghívott társadalomtudósok a vajdasági magyarság vészes fogyatkozásainak okairól vitatkoztak. Badis Róbert szociológus találó metaforával jellemezte a helyzetet: politikusaink úgy viselkednek, mint a süllyedő Titanicon a zenészek.
A Szabad sajtó? című beszélgetésben a sajtószabadság hiánya volt a főtéma. „Vannak értékes újságírók, értékes emberek, de ha mérlegre teszik, hogy ki szeretnék fejezni önmagukat, vagy szeretnék megtartani az egzisztenciájukat, mindig a második felé billeg a mérleg nyelve”, mondta Gyurkovics Virág tényfeltáró újságíró, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje az újságírás szakmai becsületét. Tőke János vigasztalásként elmondta, hogy a Szabad Magyar Szónak egyre több olvasója van – miközben, tegyük hozzá, a nem szabad Magyar Szónak egyre kevesebb.
Losoncz Márk filozófus tavaly megjelent könyvében (Összefüggő viszonyok, teremtő kapcsolatok) egy egész fejezet, több mint száz oldal szól Vajdaságról és Szerbiáról (Jugoszláviáról). Ő pont azt a történetet fejtegeti, hogy mi történt velünk az utóbbi hatvan évben, hova lett az az „utópikus többlet”, az az aktivizmus, ami jelen volt itt, a peremvidéken is, hiszen jelenleg „mintha a jövőnek nem lenne jövője”. Ezzel a mondattal összegezhető az egész „Kontrapunkt – lakoma” lényege. Hogyan kellene „másként gondolkodni”, és mit lehetne tenni azért, hogy legyen jövőnk itt, Vajdaságban? A kérdésfeltevésekig eljutottunk.
A Symposion-mozgalom három résztvevőjével, Ladik Katalinnal, Balázs Attilával és Bozsik Péterrel felelevenítettük a symposionista történetet, mely egyszerre siker- és kudarctörténet. Már a Magyarországra költözött Ex Symposion is eltávozott a másvilágra, amint többen azok közül, akik, túlzás nélkül kijelenthető, irodalmi dicsőséget szereztek Vajdaságnak. A vajdasági irodalmi-művészeti világban sokan lettek öngyilkosok, alkoholisták, neurotikusok, vagy stresszbetegség következtében hunytak el, egyszóval Alain Ginsberg költővel együtt elmondhatjuk, hogy láttuk nemzedékeink „legjobb elméit az őrület romjaiban”. Ők mindazonáltal kreatív emberek voltak. A kisebbségi modernség projektuma mindig is betiltásokba, kitiltásokba, retorziókba ütközött, de még sohasem volt ilyen mértékű szellemi regresszió, döbbenetes minőségi visszaesés, mint manapság.
Jean-Paul Sartre szerint a folyóirat „kollektív értelmiségi”: lehetővé teszi az alkotóknak, hogy kimozduljanak magányukból, és társuljanak, együtt dolgozzanak azon, hogy a jövőnek legyen jövője, hogy a társadalmi élet minősége javuljon. Nagy szükség lenne nálunk is egy, a Symposionhoz hasonlóan mozgósító erejű, kritikus szellemű folyóiratra, egyáltalán összefogásra – az óbecsei lakoma azzal a meglepetéssel szolgált, hogy vagyunk sokan fiatal és idősebb, magányos és elég gondterhelt értelmiségiek, akik erre vágyunk. Ámbár lelkesedésből, derűlátásból is legalább akkora a hiány, mint szabadságból és méltányosságból. Közösségünk szétesőben, politikailag le van uralva, és nincs pénz, nincsenek intézményes keretek, egyelőre nincs esély arra, hogy a vajdasági kultúra megújuljon, ismét karakán legyen, és olyan vonzó, mint régen. Pedig tehetségből most sincs hiány.
RADICS Viktória
