Ha már létezik előétel (és utópia!), előkezelés és utógondozás, elő- és utójáték (after party pedig mindenképp!), miért lepne meg bárkit is a címben szereplő szóösszetétel? Előkabaré, egy várható egész éves színjáték, nagy eséllyel tragikomédia jól időzített előjátéka az, ami itt játszódik, nálunk, bő tíz nappal államalapító István királyunk ünnepnapját megelőzően és legalább annyival utána. Egészen szeptember elsejéig. Akkor felgördül a függöny, és kiderül, hogy ki játszik a színpadon, és ki ül a nézőtéren, netán felcserélődnek a helyszínek és a szereplők, mint egy modern rendezésben, avagy felvonásonként változik a koncepció, mindaddig, amíg ki nem fullad(unk).

Mert igazából rendező sincs, csak súgó, abból viszont több is. Ráadásul nem is egy szövegkönyvből súgnak.

Izgalmas uborkaszezon

Mondanom sem kell, a tanévkezdés lesz újfent a téma, mert ez az ocsmány ragály nem hagyja ám, hogy az uborkaszezon tömör unalomban teljék. Persze a járvány csak közvetve tehet róla, közvetlenül inkább az apokalipszis újkori, arcmaszkos lovasai.

Nem mintha az elmúlt sok-sok esztendőben valaha is lett volna olyan szeptember elseje, amely valamiképpen fel nem borította volna az augusztus 31-én este remélt másnapi tanévkezdőt, de az, hogy mégsem jött dolgozni az újonnan felvett tanerő, nem érkeztek meg a naplók, kréta sem maradt tavalyról, a festők létrái még ott ágaskodnak a folyosón, a frissen mázolt táblákon nem szárad a festék, ráadásul reggelre elment a víz, az uzsonnára küldött felvágott pedig savanyú, inkább bosszúságot, mintsem komikus helyzeteket okozott. És viszonylag egyszerűen meg lehetett oldani, vagy megbékélni vele.

A mostani állapot augusztus 20-án még fölöttébb képlékeny – de szórakoztató. Mert bosszankodni már senki sem tud rajta.

Apuka és a neglizsé

Kezd ugyanis kialakulni egy konkrétnak tűnő elképzelés arról, hogy milyen lesz az idei iskolakezdés, amely a jelekből ítélve bőséggel tartalmazza a drámai konfliktus elemeit, de a komédia meglepő és váratlan fordulatait is, hiszen „a szereplőknek valamilyen cselekvési döntést kell hozniuk, és ez a döntés életükre (vagy a közösségük életére) jelentős hatással van”.

És mivel sokan sokféle ötlettel előálltak már, e csöppet sem tét nélküli játék folyton kabaréba hajló ellentmondásokba torkollik.

Mert el kellett dönteni az alapkérdést: iskolai vagy távoktatás legyen-e ősztől. A hétköznapi ember számára ez további kérdéseket gerjeszt; tankönyvet vegyen-e a gyereknek részletre, vagy tévét, táblagépet, laptopot, továbbá végre normális lakhatásra rendezheti-e be az otthonát, vagy marad a félig online családi élet, a homemade valóságshow? Amikor pont akkor tart videokonferenciás osziórát a tanárnő, amikor a családfő gatyában grasszál a nappaliban…

Kiderült: kelleni fog a tankönyv, sok pénz jár érte, el kell adni. Meg a többi eszközt is. Ossza be anyuka a pénzt, hogy mindenre jusson, apuka pedig ügyeljen a neglizsére!

Tiltólistán az énekszó

Az alsósok iskolába fognak járni, ez már biztosnak tűnik, igaz, csak tizenöten lehetnek egyszerre a tanteremben. Ez a vajdmagyar osztályok nagy részének (a szülőföldön maradás és boldogulás áldásaként) különösebb gondot nem jelent.  Sőt, ahol „pártprioritás” van, akár még újabb munkahelyek esélyét is felvetheti, hiszen immár 8-8 diák mellé odasimulhat egy új tanító. (Ilyenre korábban is rendszeresen volt példa: míg az egyik iskolában 30 diákkal küszködött a tanító, addig a másikban huszonkettőt két osztályba lehetett osztani. Ennyit a vajdasági magyarság egyenlő érdekképviseletéről.)

Ám nem lesz ez dal, móka, játék, kacagás, hiszen Kohn bácsi megmondta: „nincs sport, nincs éneklés, nincs skandálás.” Tornaórákon majd (ha ugyan lesznek) egészségneveléssel foglalkoznak, jól elbeszélgetnek a koronavírusról, amiről még a szakembereknek is bizonytalan és ellentmondó ismeretei vannak. Maga a miniszter is megmondta: „Vežbanje samo na distanci (Tornázni csak tisztes távolságban)“! Lázat inkább nem mérnek. Az iskolák többségének van ugyan érintés nélküli hőmérője (általában egy), de gyanítom, hogy az első harminc perces óra rámenne a lázméréssel egybekötött tömeges beléptetésre.

A konfliktus adott

A drámai konfliktus akkor igazi, ha a főszereplők között dúl. Láthatatlan rendezőnk/dramaturgunk (és a megannyi súgó) erre is gondolt.

Kellő ráhangolásul bedobták a koncot a tanárok és a szülők, a miniszter és az igazgatók, a kormány és a szakszervezetek, nem utolsósorban pedig – és ez adja igazi báját az iskolai előkabarénak – maguk a tanügyesek közé.

Olyannyira, hogy komoly vita alakult ki a távoktatás ellen és a tantermi oktatás mellett kiálló szülők és a pedagógusokat tömörítő érdekvédő szervezetek között. Utóbbiak arra figyelmeztetnek, hogy a tantermi oktatás az egészségügyi dolgozókhoz hasonló veszélyhelyzetbe sodorná a tanügyesek tömegeit, a biztonsági intézkedések betartatása (pl. a tagozatok bontása), valamint a kombinált oktatási modell viszont túlzott terhelést jelentene a pedagógusok (és a diákok) számára.

Erre licitáltak rá maguk a pedagógusok, akik szerint a jelenleg valószínűnek tűnő modell (részben rövidített és csökkentett óraszámmal, több váltásban is szervezhető tantermi és a vele párhuzamos távoktatás) egyenlőtlen helyzetbe sodorja a pedagógusokat. Mert ugyanazért a bérért egy részüknek alig, másoknak a normálisnál is több munkát kell végezniük. A minisztérium mindehhez sokat sejtetően a negyvenórás munkahétre hivatkozik, ami a tanügyben évtizedek óta a legkevésbé tisztázott kérdés, és a rövidített órákkal tovább bonyolódik. A miniszter átpasszolta a felelősséget az igazgatókra, és „időt hagyott az egyeztetésre (?) a szakszervezeteknek”.

Az előkabaré tehát fordulatokban gazdag. A dráma kezdete is, de kimenetele végképp bizonytalan. Ha megoldásul nem jön elő a „deus ex machina”, a katarzis biztos elmarad.

BERETKA Ferenc