Lakoma volt társadalomtudósok és irodalmárok részvételével Óbecsén – Interjú Orcsik Rolanddal, az interdiszciplináris rendezvény egyik szervezőjével

Szeptember 23-án első alkalommal rendezték meg Óbecsén a Kontrapunkt – lakoma nevet viselő rendezvényt, amelyen a Híd folyóirat a Hídverő programsorozat részeként egynapos szellemi lakomát szervezett társadalomtudósok és irodalmárok részvételével. A terítéken a vajdasági magyar közösséget és a magyar kultúrpolitikát érintő kihívások szerepeltek. A rendezvény főszervezője Berényi Emőke és Orcsik Roland volt, a helyszínt György László (Spirit of Schultz) biztosította, a kerekasztal-beszélgetések pedig körbejárták a népszámlálási eredményeket, a sajtó helyzetét, de napirenden voltak egyéb kulturális-közéleti aktualitások is. Arról, hogy a problémákra sikerült-e közös eszmecserével reagálni, és alternatív megoldásokat felkínálni, Orcsik Roland óbecsei származású íróval, költővel, műfordítóval, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával beszélgettünk.

Milyen ambícióval szerveztetek lakomát?

Berényi Emőkével közösen szerveztük, ő a Híd folyóirat jelenlegi főszerkesztője – kérdés, hogy ezután a rendezvény után meghosszabbítják-e a mandátumát. A Nemzeti Kulturális Alap egyik pályázatán nyert a Híd támogatást kerekesztal-beszélgetések megszervezésére, így a Kontrapunkton szociológusok részvételével a vajdasági magyarságot érintő társadalmi kérdésekről cseréltek eszmét. Én eredetileg közösségi finanszírozásból szerettem volna létrehozni egy olyan reflexiós teret, ahol a vajdasági magyar és a magyarországi kultúrpolitikai kérdések szerepeltek volna napirenden. Mivel az elképzeléseink hasonlóak voltak, összevontuk a kettőt. Engem ezek a kérdések régóta foglalkoztatnak, de aktuálissá különösen azután váltak, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség nemrég betiltotta több könyv vajdasági társkiadását, köztük indirekt módon az én könyvemét is. Felháborított, hogy leszámítva Radics Viktória és Bozóki Antal írását, a vajdasági magyar értelmiségnek erre semmiféle reakciója nem volt– szerintem ezt reflexió nélkül hagyni káros a közösségre nézve is.

Szerinted miért maradt el a reakció?

Magyarországon is hasonló a helyzet, de ott nagyobb a tér, és nem fognak feltétlenül kirúgni valakit a kritikája miatt (noha számos példát lehet erre mondani, főleg a színház, a film és az oktatás területén). Miután a kultúrát a hatalommegszerzés eszközének tekinti, a magyar kormánynak nincs komolyan vehető kultúrpolitikai víziója, a fölülről táncoltatott vásári magyarkodás nem az. Itt, Vajdaságban van egy fölső cenzúra és egy öncenzúra, ami megmutatkozott az esemény látogatottságán is. Nem problémátlan erről nekem beszélni, mert nem itt élek, kisebb kockázatot vállalok a véleményemmel. A Vajdasági Magyar Szövetség szinte totalitárius módon bontotta le a demokratikus intézményeket, és a Prosperitati-támogatásokon keresztül a gazdasági szférát is uralja, emiatt a magánmecenatúra sem működhet. Megértem, ha emiatt nem meri valaki nyíltan vállalni a kritikát, ám azt fájlalom, hogy alig van próbálkozás. Ahogyan Losoncz Márk is megállapította, van néhány buborékba kényszerült ellenzéki megmozdulás, mert a hatalom párbeszédképtelen, az értelmiségnek az a része pedig, amelyik tágíthatná ezt a buborékot, nem kockáztat. A hatalomnak nincs mitől félnie, nemcsak azért, mert nincs politikai kihívója, hanem azért is, mert megfojtotta a társadalmat.

„Felröhögünk a dolgok állásán” – ez volt az egyik vitatéma, amelyről Balázs Attilával, Ladik Katalinnal és Bozsik Péterrel beszélgettetek. Mely dolgokon voltatok kénytelenek kínotokban röhögni?

Ez egy Sziveri János-versből vett idézet. A mostani könyvleállításokat párhuzamba állítottuk az Új Symposion körüli balhékkal. Itt volt Óbecsén Ladik Katalin is, aki több ilyen betiltást megélt. Az ő története azért abszurd, mert miközben a Kiűzetés című kötetét a Forum öt évig nem akarta kiadni, a budapesti Magvető Kiadó felkarolta, erre hopp, a Forum hirtelen társkiadó lett anélkül, hogy a szerzőt értesítette volna. Ladik közben lefordította szerbre a verseit, és azok megjelenhettek a szerb folyóiratokban. Hasonló eset volt, amikor Fenyvesi Ottó Orgia Mechanika c. verse miatt leállították az Új Symposion lapszámának nyomtatását, ám a verset szerbül a Književna reč lehozta Sava Babić fordításában. Sziveri elhallgattatásában is benne volt a vajdasági magyar csúcsértelmiség, és a könyvkiadó vezetői akkor is csupán végrehajtók voltak. Virág Gábor, a Forum mostani igazgatója próbálta a rendszeren belül tágítani a lehetőségeket, ám a tapasztalat azt mutatja, az irodalmi oázis pusztán addig létezhet, amíg szép és csendes. A meghurcolt Sziveri látlelete szerint: „Szól a szám – / ez a legnagyobb és egyetlen hibám.”

Pénz, nyelv, zászló: ez volt egy másik témátok, ami az otthon elhagyásának az okait járta körül. Mire jutottatok?

Ez Domonkos István Kormányeltörésben c. verséből vett idézet, és arra utal, hogy mi űzheti el az embert a hazájából.  Kollár Árpád és én beszélgettünk Berényi Emőke moderálásával, mert Virág Gábor, Terék Anna és Fehér Miklós a meghívás ellenére végül nem tudtak eljönni. A fő kérdés az volt, hogy mi, akik nem élünk itt, hogyan viszonyulunk Vajdasághoz. Abszurdumnak tartom, hogy nekem a vajdasági magyar viszonyokról azért nem lehet véleményem, mert nem itt élek. Lehet véleményem az ukrán háborúról, az amerikai választásokról, a Mars bolygón történő dolgokról, de egyről nem: arról a helyről, ahonnan származom, és amely ország határától csupán 20 km-re élek. Kérdés az is, hogy vajon a vajdasági magyar kultúra része vagy sem az egyetemes magyar kultúrának. Ha igen, miért ne lehetne róla véleményem? Kap-e állami támogatást az adófizetők, így az én pénzemből is Magyarországról? Igen. Nekem mégsem lehet arról véleményem, hogy mire költik el? Én öngyilkos taktikának tartom az elvándorolt, de a régióért felelősséget érző értelmiségi réteg kirekesztését.

A Vreme hetilapban megjelent egy cikked, amelyben emlékeztetsz arra, hogy Végel László már Milošević bukása után figyelmeztette a VMSZ-t, hogy ne feudalizálja az állami intézményeket, adjon teret a szakmai civil kotrollnak, de a gazdasági élet, az oktatás, a kultúra és a nyilvánosság szinte kizárólag a párt jóváhagyásával működik. Szerinted nem nagy stratégiákkal, hanem önszerveződéssel, magánközösségek létrehozásával kellene megkezdeni ennek a feudális rendszernek a lebontását. Mi a rendszer gyenge pontja?

Pszichopolitikai szempontból a rendszer gyenge pontja a félelem, hogy elveszíti a hatalmat – az összes totalitárius intézkedés ezt tükrözi. Minél keményebb a hatalom, annál inkább fél. Sajnos csak akkor lesz itt változás és lázadás, ha már nem lesz mit enni, ezt láttuk korábban is Milošević esetében. Ám a gyomor nem tud politizálni, az éhség még kevés, főleg, ha hataloméhség. A VMSZ örülhet az elvándorlásnak, mert aki elégedetlen vagy nehéz helyzetben van, az elmegy innen. De a VMSZ leváltásával még nem történne meg a Kánaán, attól sem lesz jobb, ha a VMSZ-en belül pozícióátrendeződések lesznek. Sem Isten, sem Superman nem segíthet azon, aki magán nem segít. Amennyiben megszerveződik a vajdasági magyar kritikus bázis szakszervezetek mintájára, szorosabban együttműködve a magyarországiakkal és a szerbekkel, akkor van mitől gatyába csinálnia az elkényelmesedett hatalomnak. Attól sem kell tartani, ha lemásolják ezt a mozgalmiságot, ugyanis szabad spiritusz híján pusztán ideiglenes hatalma van, ám nincs hiteles tekintélye a VMSZ-nek. A társadalom sarokba szorítva tűr, ám alig találsz értelmes embert, aki hisz is bennük.

Hogy sikerült szerinted a Kontrapunkt – lakoma nevű esemény?

Jó, hogy megszerveztük, mert ritkán van ilyen interdiszciplináris rendezvény, ráadásul több generáció részvételével. György László, a folklórban Schultz tanyája kivételesen jó hangulatú helyszín. Ismerkedtünk, kapcsolatok születtek, és ez siker, de sajnos kevés vendég jött el – van, aki egyszerűen nem mert megjelenni. A fiatal Hídasok viszont vállalták a részvétellel járó kockázatot. Azt reméljük, lesz az eseménynek folytatása például vándorrendezvény formájában.

Min dolgozol jelenleg?

Javítgatom a második regényemet. Főhőse egy vajdasági magyar fiatalember, és a regény első része a realizmus és a szatíra eszközével ábrázolja a vajdasági állapotokat. A főhős átmegy Magyarországra, de ott is csalódik, ezért végül elszegődik egy óceánjáróra dolgozni. Ez egy pikareszk, csavargó, mai szitokszóval migránsregény lesz. Emellett a Térey János-ösztöndíj támogatásával már nagyban dolgozom a harmadik regényemen, amely a századfordulón játszódik majd.

 FEHÉR Rózsa