A szokatlanul rövid és nem is túlzottan eseménydús választási kampányt követően vasárnap megvolt a szavazás is; Szerbia népe megválasztotta a köztársasági és tartományi képviselőit, illetve voksolt arra is, hogy az egyes településeket ki irányítsa a következő négy évben.

Önkormányzati szinten vannak érdekességek, de ezek leginkább csak az ott élőket foglalkoztatják. Tartományi szinten a végeredmény lényegében tökéletesen érdektelen, hiszen a vajdasági parlament talán még arról sem dönthet önállóan, hogy éppen milyen zoknit fognak a képviselők egy-egy adott napon felvenni.

A köztársasági képviselőházi választás is csak olyan szempontból érdekes, hogy az ellenzék, mint olyan, még csak mutatóban sem lesz jelen a parlamenti padsorokban. Három formációnak sikerült átlépnie a választási küszöböt: a Szerb Haladó Pártnak, a Szerbiai Szocialista Pártnak és a Szerb Patrióta Szövetségnek (SPAS). Az első kettő eddig is koalícióban kormányzott, a SPAS vezetője, Aleksandar Šapić korábbi vízilabdázó pedig máris bejelentette: elképzelhető, hogy szerepet vállal a kormányban.

A még mindig nem végleges, nem hivatalos eredmények szerint az Aleksandar Vučić vezette haladók a szavazatok mintegy hatvanhárom százalékát szerezték meg, az szocialisták, Ivica Dačić irányításával nagyjából tíz százalékot söpörtek be, míg a már említett SPAS négy százalékot gereblyézett össze.

És természetesen bejutottak a parlamentbe a kisebbségi pártok is; a Vajdasági Magyar Szövetségnek lesz is kilenc képviselője, ami igazán történelmi pillanat, hiszen soha ilyen kevés magyar nem élt még Szerbiában, mint most. Bejutott a képviselőházba az albánokat tömörítő Ujedinjena dolina, valamint a bosnyákok két pártja, a Muamer Zukorlić vezette csapat és a Szandzsáki Demokratikus Akció is.

A kisebbségi pártokat jó eséllyel segítette az utolsó pillanatban elvégzett törvénymódosítás is, amelynek lényege, hogy a kisebbségi pártra leadott egy szavazat tulajdonképpen 1,35 szavazatot ér. Pozitív diszkrimináció, önmagában előremutató kisebbségvédelmi lépés ez – amelyik csak akkor válik problémássá, ha az összes többi, a kisebbségi listák indulásával kapcsolatos tényezőt is hozzávesszük, ez azonban egy hosszabb elemzés tárgya lenne.

A lényeg, hogy a haladóknak a kétszázötven fős parlamentben lesz legalább száznyolcvanhét képviselőjük, a szocialistáknak harminckettő, a SPAS-nak pedig tizenegy.

A részvételi arány lesz a következő négy év sarokpontja: a bojkottot szorgalmazó ellenzéki pártok célja az volt, hogy a választásokon ne jelenjen meg a választásra jogosultak fele, a kormányzó pártoké pedig az, hogy meglegyen ez az ötven százalék. A különböző független megfigyelők szerint nem is volt meg, negyvenöt-negyvennyolc százalékon maximalizálják a szavazók számát, de a haladók (és minden bizonnyal majd a Köztársasági Választási Bizottság is) 50,2 százalékosra teszik a voksolók arányát. Márpedig ha a főnöknek ennyi kell, akkor ennyi is lesz…

Jogszerűen nem változtat semmit a dolgokon ez a néhány százalék, a választás akkor is érvényes, ha a polgárok több mint fele nem járult az urnák elé. Csak éppen nem fest olyan jól hitelességi szempontból.

Voltak szabálytalanságok, nem is kevés, de ezek elsősorban a részvételi arány megemelését célozták: egyes elemzők rámutatnak, hogy vasárnap este egyetlen óra alatt hétszázezer szavazónak kellett volna voksolni ahhoz, hogy ténylegesen meglegyen ez a híres 50,2 százalék, ami gyakorlatilag kizárt. De mint mondottuk: az esztétikán ugyan változtat az adat, a lényegen nem.

Vasárnap tehát a bojkott és a szavazók jóvoltából a szerbiai ellenzék parlamenten kívüli ellenzékké vált. A maga szétaprózottságával, ügyetlenkedésével, időszakos hülyeségeivel együtt.

Aleksandar Vučić pártjának képviselői a mandátumok mintegy nyolcvan százalékát, a parlamenti helyek négyötödét szerezték meg. Szerbia polgárai úgy döntöttek, nekik egypártrendszerre van szükségük.

Aleksandar Vučić szövetségesei megszerezték a mandátumok mintegy húsz százalékát, a parlamenti helyek egyötödét. Szerbia polgárai úgy döntöttek, nekik még mutatóba sem kell ellenzék.

Azt kapjuk, amit választottunk. És mi ezt választottuk: a kamerák előtt hisztiző, nagyképű elnököt, akinek fiacskája közismert maffiózókkal mutatkozik rendszeresen, aki egy kicsit sem tette jobb hellyé az országot már lassan egy évtizede, akinek emberei mindenütt ott vannak, tőlük függ az, hogy lesz-e munkája a családfőnek, bejut-e a gyerek az áhított iskolába, kiaszfaltozzák-e a bekötőutat, kimeszelik-e az iskolát. Persze, tőlük függ az is, hogy lesz-e ágy a kórházban és személyzet, aki a betegágyon fekvőt ellássa, de ez valahogy másodlagossá vált.

Szerbia népe – a vajdasági magyarokkal együtt – ezt választotta. Azt, hogy a hatalom egyetlen ember kezében legyen, hogy őt és a hatalomgyakorlást (na meg persze az állami pénzek költését) senki ne ellenőrizze.

Szerbia népe, a vajdasági magyarokkal együtt, úgy döntött: ebben az országban mindenki, aki nem pont így gondolja, legfeljebb másodrangú állampolgár lehet, őt ki kell rúgni a munkahelyéről, el kell lehetetleníteni a megélhetését, be kell fogni a száját, ha már nem képes belátni magától, hogy így kell tennie.

Európa persze nem fogja felvágni az ereit attól, hogy Szerbia egypártrendszert akar. A demokrácia lényege éppen ez: egy ország eldönti, hogy ki vezesse az államot. És ha egy ország dönt, abba egy másik ország nem nagyon szól bele. Legfeljebb finoman megjegyzi, hogy azért az alapvető viselkedési normákat (lásd még: többszólamú sajtó létének biztosítása, a másként gondolkodók emberi jogainak tiszteletben tartása és a hasonló úri huncutságok) illett volna betartani. De tárgyalni a megválasztottakkal fog.

Voltak szabálytalanságok. De ezt a választást nem csalták el. Szerbia népe így döntött.

És ennek a döntésnek a levét fogja inni négy évig.

Winter is coming – mondanák a Trónok harca szereplői. De a tél nem közeleg. A tél itt van. És még legalább négy évig marad is. Mert Szerbia népe, a vajdasági magyarsággal együtt, így döntött.

Vérbeli demokrata pedig a nép döntését legfeljebb rossznak tartja – de nem kérdőjelezi meg.

Maradjunk ennyiben.

KOCSÁNYOS Pálma