Nem nevezhető újdonságnak, különösen ilyenkor, nyáron, a rekkenő hőségben, hogy a kis- és nagyvárosok kávézójának teraszán erejük teljében levő fiatalok ücsörögnek, s olykor egy csésze kávé és egy pohár víz mellett az egész délelőttjüket múlatják. Mint akiknek éppen semmi dolguk sincsen.

Nos, az Európai Statisztikai Iroda, vagyis az Eurostat legutóbbi felmérése szerint pontosan ez a helyzet Szerbiában, de Európa legtöbb városában is, a több mint ezer, 15 és 30 év közötti fiatal körében végzett közvélemény-kutatás eredménye ugyanis azt mutatja, hogy hiába van bizonyos, általában középiskolai végzettségük, nem találnak munkát, nem vesznek részt semmilyen átképzésben, és nem is szándékoznak a fejlődés útjára lépni. Nekik tökéletesen megfelel, hogy a szüleiktől kapnak több vagy kevesebb zsebpénzt, a reggeli, ebéd és vacsora is ugyanott biztosítva van számukra, tehát minek törjék magukat.

A szülők nyakán élősködőkkel kapcsolatban történt, hogy a bombázások idején az újvidéki ügyviteli főiskolára minden kritérium és felvételi vizsga nélkül nem kevesebb, mint 3250 elsőéves hallgatót vettek fel, közülük kétszázötvenet a költségvetés terhére, a többi pedig kénytelen volt fizetni az évi 60 000 dináros tandíjat. A júniusi vizsgaidőszak alkalmával e sorok írója megkérdezte egykori osztálytársát, aki az említett főiskolán politikai gazdaságtant, mikroekonómiát és makroekonómiát tanított, hogy hány hallgatót vizsgáztatott. Kiderült, hogy ugyan tömegesen, vagyis nagyjából nyolcszázan (!) a tanár úr elé járultak, de mindössze egyötödüknek sikerült kiizzadnia egy hatost. A megjegyzésre, hogy miért volt ennyire szemét velük, alulírott egykori osztálytársa csak annyit mondott:

– Neked fogalmad sincs, hogy ezeket mennyire nem érdekli a tanulás. Apucika pénzén egy évig szórakoznak Újvidéken, majd hazamennek. Egyáltalán nem érdeklő őket a jövő – mondta professzor.

Okkal lehet feltételezni, hogy éppen az ilyen életfelfogásúakat találhatjuk nap mint nap a kávézók kerthelyiségeiben.

Nem volna igazságos „elfelejteni”, hogy az oktatásügyből kikerülő fiatalok Szerbiában átlagban két évig várnak a képzettségüknek megfelelő munkahelyre. Ennek a ténynek azonban ellentmond az a körülmény, hogy már Szerbiában is krónikus a munkaerőhiány, s kénytelenek vagyunk ázsiai (nálunk is szegényebb!) országokból importálni munkásokat. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy a középiskolával vagy felsőfokú képzettséggel rendelkezők meglehetősen finnyásak a munkahelyeket illetően. Legtöbb esetben számukra még az is szempont a felkínált munkát illetően, hogy nem a nagyobb városban van, hanem éppen vidéken, ahol pedig köztudomású, hogy némileg olcsóbb a napi létfenntartás.

Persze, elvileg sokkal kényelmesebb naponta kikunyerálni vagy éppen kikövetelni a zsebpénzt. Az alapvető létfenntartás feltételei, a lakhatás, a tisztálkodás, a napi háromszori étkezés a családi asztalnál ingyen és bérmentve adott.

Az utóbbi hónapokban ezt az állapotot még a kormány is serkenti, hiszen 16–30 éveseknek olykor juttat némi potya pénzt, amit a kedvezményezettek egy-két éjszaka alatt elmulathatnak.

Ha szem előtt tartjuk a felsoroltakat, az ország vezetésének egyáltalán nincs joga csodálkozni és sápítozni, hogy Szerbiában zuhanásszerűen csökken a lakosság létszáma, s az elhalálozások aránya egyre inkább eltávolodik a születésekétől.

A családalapítás halogatásával kapcsolatban a fiatalok szinte egybehangzóan azt hajtogatják, hogy ehhez szükség van állandó munkahelyre, biztos és megfelelő szintű jövedelemre és a munka, valamint a szülői kötelezettségek összehangolásának a lehetőségére.

Lévén, hogy nálunk még nem fejlődött ki a munkást (is) védő kapitalizmus, az állandó munkahely megszerzésének esélye nem túl nagy, a munkaadók ugyanis szívesebben szerződtetnek munkaerőt meghatározott időre, hiszen tőlük viszonylag rövid idő alatt megszabadulhatnak. Másrészt nem jár nekik évi szabadság, nyaralási pótlék sem.

Azt is tapasztaljuk, hogy napjainkban igen gyorsan változnak a munkaerőpiacon a szakmai tudást érintő követelmények. Ami tegnap menő szakmának számított, a digitalizáció miatt ma már senkinek sem kell, a valódi kétkezi munkára pedig nem találni még betanítottat sem. Ez a honi iskolarendszer óriási hibája. Évtizedekkel ezelőtt, még az „átkosban” a közhiedelem szerint inasiskolába csak azok a gyerekek iratkoztak, akik semmilyen szakközépbe nem nyertek felvételt, hogy a gimnáziumról ne is beszéljünk. Ennek a „szégyennek” most nemcsak nálunk, hanem egész Európában a gazdaság issza meg a levét. Ma már Ausztriától Svédországig mindenhol kapva kapnak a se nyelvtudással, se szakképesítést bizonyító papírral nem rendelkező, de dolgozni tudó kőművesekért, ácsokért, ilyenkor, az idegenforgalmi idényben a pincérekért, szakácsokért. A környezetünkben is találunk példát arra, hogy az itthoni munkát elutasító közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezők a határokon túl a képzettségükhöz képest sokkal „alantasabb” munkát is elvállalnak.

A folyamatos elvándorlás ellenére is a nemzeti foglalkoztatási szolgálat adatai szerint a szóban forgó fiataloknak 18 százaléka munkanélküli, vagyis ők ugyan keresnek munkát, de a fentebb említett okok miatt „nem találnak”.

Egyébként az is jelzésértékű lehet, illetve minden bizonnyal a nemzeti mentalitás következménye, hogy a szülők sem erőltetik a gyerekeiket, hogy találjanak munkát, és álljanak a saját lábukra, ellenben a legtöbb fejlett országban tapasztalható, hogy a tizennyolc életévét betöltőknek szinte kötelező elcuccolni az „öregektől”. Nálunk akár nyugdíjig is maradhatnak. Persze, ha a szülők megengedhetik maguknak, hogy eltartsák felnőtt gyerekeiket. Ők pedig eléldegélnek egy légüres térben.

BOTH Mihály