Éveken át barangoltam azokon az erdei utakon és ösvényeken, amelyeken most több tíz különböző rendőrségi jármű vonul libasorban. Az utakon és utcákon is látott kék-fehér személykocsikon kívül sötét színű terepjárók, rabszállítók, különleges, eddig nem látott járgányok is imbolyognak a fák között, riogatják a vadakat. Felettük helikopter köröz, talán maga a belügyminiszter ül benne, és felügyeli a kedden hajnalban kezdődött akciót. A környék kutyái csaholnak, pedig a lövöldözésre már nem reagálnak. Megszokták a sorozatlövéseket, egy éve már, hogy az erdő felől gyakran hallani a fegyverropogást.

 A makkhetesiek nyugalma

A szerb–magyar országhatártól alig egy-két kilométerre kezdődik az a városrész, amelyet a lassan már faluvá terebélyesedő peremvárosi település központjából álló kocsmáról neveztek el. A néhai Knapecz Miska bácsi híres vendéglőjében annak idején állítólag maga Rózsa Sándor is megfordult, mostanában azonban kevesen térnek be. Nem az épület előtti öreg gesztenyefák árnyékában parkoló rendőrautók riasztják el a vendégeket, hanem inkább a szokások változtak. A kocsmába járási szokások. Meg sok az „újmakkhetesi”, ahogy az őslakosok az újonnan be- és letelepülteket nevezik. A helyi közösség vezetője is csak néhány éve él az egykori szőlőskertek és gyümölcsösök helyén néhány évtized alatt kiépült utcák egyikében. Nyugodt vidéknek számított, az országhatár közelében kialakított erdősáv egy kicsit még romantikussá is tette. A városiasodás legbiztosabb jeleként azonban egyre-másra nyíltak a kisboltok, fatelepek, épületanyag-lerakatok, így ma már egyre nehezebb folyamatosan közlekedni az egykor Majsára vezető Majsai úton. A határon öt éve áll a magas drótkerítés, így a vadak nem mászkálhatnak szabadon, a határ innenső oldalát pedig a katonaság helyett immár évek óta rendőrök őrzik. Hat éve aztán megjelentek a migránsok. Először családok érkeztek, újabban viszont szinte kizárólag életerős huszonéves fiatalemberek jönnek. Szabadon mászkálnak a település utcáin, telefonálnak, vásárolnak a boltokban. Nem bántják ugyan a helyieket, de a puszta jelenlétük is megzavarta a makkhetesiek nyugalmát. Csoportosan vonulnak az erdősáv felé, mintha lenne valamilyen átjáró a magas és dupla drótkerítésen. Egy éve kezdődtek az időnkénti lövöldözések, állítólag a migránsokat Magyarországra, azaz nyugatra csempésző bandák egymás közötti leszámolásáról van szó. A rendőrség időnként látványosan felvonul, razziát tart az erdőben, begyűjt tíz-húsz „irreguláris menekültet” – ahogy azt a ritka hivatalos közleményekben megfogalmazzák –, majd minden kezdődik elölről. Néha a mindenkori belügyminiszter is megjelenik hatalmas, az ő biztonságáért felelős kísérettel, számos televíziós forgatócsoport serénykedése közepette. Kell a reklám a politikusoknak, ezért van saját sajtójuk. Tavaly az akkori belügyér a közeli Kelebián, a határátkelőnél találkozott magyar kollégájával, és a felsorakozott magyar határőrök egyik kábítószer felkutatására kiképzett kutyája jelzett: egyedül Aleksandar Vulin akkori szerb belügyminiszterre morgott és ugatott. Alig tudták visszafogni az ebet.

A garantált biztonság

Köztudott, hogy az állampolgárok alkotmányban rögzített joga, hogy biztonságban éljenek, ezt minden valamirevaló állam garantálja is az adófizető polgárai számára. A szerb–magyar határ közelében élők, Zombortól Szabadkán át Horgosig nem élhetnek ezzel az alkotmányos jogukkal. Tizenhárom hónappal ezelőtt kezdődtek az embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolások, amelyeknek a havonta szervezett látványos rendőri akciók nem képesek útjukat állni. Vitathatatlanul jogos tehát a makkhetesi, hajdújárási (egy hete számoltunk be róla) vagy a palicsi, horgosi polgárok aggodalma, illetve félelme. A szabadkai polgármester az ügyvezető vagy megbízott helyi főrendőrrel és annak egyenruhás munkatársával nem tudta megnyugtatni a polgárokat, ahogy tíz nappal korábban a belügyminiszter sem a makkhetesieket. Ahol ugyanis hetente többször is megszólalnak a közeli erdőben a fegyverek, ahol a boltban migránsokkal találkozik az ember, ott a politikusi ígérgetések, a szólamok, a parlamenti felszólalások, a langyos képviselői interpellációk nem tudnak senkit sem megnyugtatni. Alighanem szembe kell nézni a valósággal, a könyörtelen tényekkel. Ki kell végre mondani, hogy az Európai Unió jelentős pénzt ad Szerbiának, hogy feltartóztassa a nyugat felé tartó menekülteket. Ezekből a pénzekből épülnek és bővülnek a migránsok számára a befogadóközpontok, ezekből a pénzekből fizetik az élelmezésüket, az orvosi ellátásukat. A rendőrség és a különböző különleges alakulatok látványos időnkénti akciói csupán színjátéknak számítanak a polgárok szemében, amolyan balkáni mutatványnak, egyfajta szemfényvesztésnek. Az egészségügyből ismert mondás szerint jobb a megelőzés, mint a gyógyítás, tehát a befogadóközpontokból nem kell kiengedni az „irreguláris migránsokat”. A magas politikának kell lépnie annak érdekében, hogy ezek a szerencsétlen menekültek visszatérhessenek a hazájukba, akár a jobb élet reményében vágtak neki a világnak, akár más okból keltek útra. Abban alighanem egyetérthetünk, hogy ennek az országnak a polgárai nem kötelesek saját nyugalmukat és biztonságukat kockáztatni a messziről jött idegenek érdekei miatt. A saját rendőrségünk tehetetlensége vagy látszattevékenysége viszont belpolitikai kérdés, amit az ebben az országban élő, szavazati joggal rendelkező állampolgároknak kell értékelniük. Ha már továbbra is halljuk, hogy amiben ma élünk, az maga az aranykor.

Miközben az országhatár közelében lakó emberek egyike-másika kénytelen harci jelentéseket, hadi beszámolókat írni.

NÉMETH János