Eltelt egy hónap ugyan a választások után, azok azonban számos jelenségre rámutattak, éppen ezért érdemes még egy kis időt eltölteni az elemzésükkel, elsősorban a vajdasági magyarság helyzete és jövője szempontjából.

Nem kerülhette el ugyanis az eseményeket figyelmesen követő polgár figyelmét az az ellentmondás, ahogyan Pásztor Bálint a választások éjszakáján a VMSZ eredményeit kommentálta. Egyrészt történelmi sikernek minősítette azt, hogy három önkormányzatban lesz magyar polgármester. Másrészt meg a média, akár párthű, akár független, azt a mondatát emelte ki, miszerint „Talpon maradtunk”.

Időzzünk el egy kicsit e két kijelentés körül. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek rá, hosszú-hosszú időn keresztül a vajdasági magyar közösség egyet jelentett a hét magyar önkormányzattal. Eltekintve az egyébként objektív körülményektől is, amelyek történtek, ennek ismeretében nem kellene történelmi sikernek tartani azt, hogy jelenleg három önkormányatnak van „magyar” polgármestere. Főleg, mert ebben az esetben a magyar annyit tesz, mint VMSZ-es. Hiszen Ada régi-új polgármestere, Bilicki Zoltán is magyar, csak épp nem ennek a pártnak a sorait erősíti.

Nézzük a másik kijelentést. Ha valaki győz, akkor ő diadalt arat, teret foglal, nagyobb befolyást szerez és így tovább. Ehhez képest, ha valaki talpon marad, az azt jelenti, hogy defenzívában van, védekezik, visszavonul, és közben sikerül elkerülnie, hogy ellenfele egy KO-val a földre küldje.

Szerb térfoglalás

Márpedig a VMSZ-t igenis földre szeretné küldeni a szerbiai politikai paletta egyik szereplője. Ez pedig nem a Családi Kör és a Szabad Magyar Szó újságíróiból álló társaság, hanem a párt stratégiai partnere, a Szerb Haladó Párt.

Noha már mindenki elmondott sok mindent arról a módszerről és hangnemről, ahogyan Pásztor Bálint jóindulattal is hisztérikusnak nevezhető Facebook-bejegyzésében viszonyult a független médiához, ez is megér még egy misét.

A számokat és százalékokat ugyan lehet forgatni, de az a kényszer, ahogyan Pásztor Bálint egy izomból és verejtékkel összehozott sikerpropagandát igyekezett saját elemzésével levezényelni, igazából pontosan megegyezik azzal, amit a választások éjszakáján mondott: Talpon maradtunk – maradtak.

A megszerzett szavazatszám, a helyenként kevesebb mandátum ugyan önmagában még nem jelent összeomlást, de nyilvánvalóan a VMSZ vezetése is pontosan tudja és látja, hogy a mélyben igen komoly gondok rejtőznek. Ha pedig nem kezelik ezeket, akkor azok olyannyira elmérgesednek, hogy egy ponton már késő lesz foglalkozni velük.

Hol van a magyarság központja?

A mostani választások nyomán eljött az ideje leszámolni egy olyan önámítással, ami már jó ideje nem állja meg a helyét, de mostanra már teljes mértékben bebizonyosodott, hogy a realitások megváltoztak. Ez pedig az a mantra, miszerint Szabadka a vajdasági magyarság szellemi és kulturális központja. Ez egész egyszerűen nincs így.

A választási eredmények szavazóhelyekre bontott elemzése ugyanis világosan megmutatja, hogy a városban a magyar többségnek búcsút lehet inteni. Attól, hogy a VMSZ és a Magyar Nemzeti Tanács székháza a városközpontban van, vagy hogy a Magyar Médiaházban székel a Pannon RTV, a Hét Nap és részben a Magyar Szó, amelyek tevékenységét inkább nem minősítem, ez még nem ad magyar karaktert a városnak.

Ha egy anyaországi turista ma Szabadkára látogat, akkor láthatja a giccses, gigantikus Péter király szobrát, hallgathatja a kávézókból áradó turbó folkot, vagy megnézheti a főtéren az uszító Baja Mali Knindža koncertjét. (És elolvashatja a mai napig megtalálható Bálint, a kis knini knindža falfirkát).

Ahhoz, hogy a magyarság meg tudjon maradni, és a körülmények pozitív változása esetén fejlődni, bővülni tudjon, ahhoz magyar tömb(ök)re van szükség. Ez pedig ma nem Szabadka, amit nyilvánvalóan Pásztor Bálint is jelzett, amikor közölte, nem lesz többé a képviselő-testület elnöke.

A VMSZ-től a magyarság azt várja el, hogy egy víziót, egy megmaradási stratégiát dolgozzon ki. A jelen állás szerint a Tisza mentén kell kialakítani egy olyan erős magyar társadalmi, kulturális, oktatási, politikai bázist, ahonnan a magyarság képes erőt meríteni és építkezni.

Itt az ideje a szabadkai községek létrehozásának?

Mindez nem jelenti azt, hogy Szabadkáról le kellene mondani, csak éppen másként kellene a helyzetet megoldani. A korábbi egy-két évtizedben néhány politikus bedobta a köztudatba azt az elképzelést, miszerint Szabadka városát községekre kellene osztani. Sajnos a többség ezt csak jól hangzó szólamnak szánta, pedig van benne potenciál.

Ha a városon kívüli térségben városi községek alakulnának csantavéri, bajmoki és palicsi központtal, ilyen módon a magyaroknak nagyobb befolyásuk lehetne azokon a településeken, ahol még mindig többségben vannak.

Különösen igaz ez a Palics, Ludas, Hajdújárás, Királyhalom térségre. A két utóbbi településen ugyanis olyannyira erőteljes ma is a magyarság túlereje, hogy a nyolcosztályos általános iskolában is csak magyar nyelven folyik az oktatás.

Ugyanakkor, a Szabadka elszerbesítését célzó terv végrehajtói is pontosan látják ezt, és ezeken a helyszíneken aktívabbak a megszokottnál. Ennek az eredménye is meglátszik. Míg Királyhalmon a 90-es években Miloševićék rendszerint 20–25 szavazatot kaptak, addig a júniusi választásokon a haladók ennek a tízszeresét zsebelték be, és a jelek szerint mennek tovább.

A vajdasági magyarság érdekeit szolgálná, ha Pásztor Bálint és csapata ahelyett, hogy a független újságírókból ellenségképet kreál, inkább a nemzet megmaradási stratégiájára összpontosítanának, és legalább megfontolnák a fenti javaslatokat.

BAJTAI Kornél