Szerbia november óta sok szempontból leckét ad önmagának és a környezetének demokráciából – vagy talán még annál is többől. Persze nem arra kell gondolni, hogy instant módon meglépte a társadalom a következő lépcsőfokot, azonban legalább már az ehhez szükséges lábmozdulat folyamatban van.

Széles körben hangoztatott tézisnek számít, hogy a képviseleti rendszerekben jó, ha változik a hatalom. Ennek indokoltsága a napnál is világosabb: így lehet biztosítani, hogy megújuljon a hatalmi reprezentáció, de úgy, hogy ezzel egyben a „fölös energiát“ és a feszültséget is elvezeti. Ha ez nem történik meg, s az aktuális hatalom belebonyolódik az önnönmaga szőtte, hazugságokkal is dúsított hálóba, akkor abból baj lehet. Főleg akkor, ha a hatalom birtokában kellő mennyiségű anyagai javat is fölhalmoztak – hiszen ekkor már jócskán akad vesztenivaló.

Ha végiggondoljuk ezeket a megfontolásokat, gyorsan megérthetjük, hogy Magyarország és Szerbia nagyon hasonló cipőben járnak. A putyinizálódott közállapotokon belül túl sok feszültség halmozódott fel, a hatalomgyakorlás módja túl haszonleső, kapzsi és mértéktelen. A társadalmak egésze a központi pártok köré kezdett gravitálni. Mit tesznek ilyenkor az emberek? Mire, kire várnak?

Magyarországon egyértelműen megfigyelhető a Messiás-szindróma. A Magyar Péter-jelenségre a társadalom egy részének oly szüksége volt, mint egy falat kenyérre. Gyakori „érv“ volt a kétkedők részéről az elmúlt évtizedben, hogy „de van más?“. Most úgy tűnik, ez a „más“ már egy éve adott. Tömegesen írtak már erről a jelenségről, itt és most elég csak azt kifejtenünk, hogy „MP“ bizonyos értelemben egy kiszervezett felelősség és remény megnyilvánulása. Vannak kutatók (konkrétan épp Kovách Imre), akik szerint Magyar Péter nem cél, hanem eszköz a néplélek számára, mintegy kifejezvén a fennálló rezsimmel szembeni ellenszenvét. Akárhogyan is van, a lényeg, hogy sok ember reménye fókuszálódik a Tisza Párt vezetőjére, s noha egyfajta közösségépítésnek is fel lehet fogni a Tisza Szigetek szerveződését, egyelőre nem világos, hogy ennek mi lehet majd az eredménye.

Már csak azért is érdemes elidőzni ennél a kérdésnél, mert Szerbiában épp ez történik. „Događanje naroda“, a „nép megtörténése”, csak nem az eredeti miloševići értelemben, hanem úgy igazán. Látványos, ahogy a tüntetések, megmozdulások szervesen jönnek létre – szinte áramolnak. Az elmúlt hónapok ráadásul óriási mennyiségű emlékezetes videót, jelenetet termeltek ki magukból. A tiltakozó tömeg sokszínű, a jövő bizonytalan, de minden kétséget kizáróan van valami üdítően ható, az események egészén végigfutó vonás. Nemcsak a saját bátorságukat megtaláló, megérző egyének itt a lényegesek, hanem a csoportok egésze, a tiltakozások társadalmi beágyazottsága.

Kockáztassuk meg nyugodt szívvel: Szerbiában a tiltakozások egy olyan társadalmi önszerveződés irányába tett lépések, amelyek többet és jobbat ígérnek, mint az elfáradt vagy rosszabb esetben putyinizálódott képviseleti, közvetett hatalomgyakorlásra épülő rendszerek. Egészen biztos, hogy a demonstrációkat a vállukon vivő diákok most egy igen csinos élményanyagot gyűjtenek össze önnönmaguk számára. Ezek az emberek – ki szerencsével – már nem fognak megelégedni azzal, amit a Szerb Haladó Párt és a szövetségesei „kínálnak” a társadalomnak. S ami további reményre ad okot: ez a nemzedék talán sokkal bölcsebben és mértéktartóbban bánik majd a hatalommal.

Magyarországon ezzel szemben – ahogy írtuk – inkább a „vezetővárás” állapotában van a NER-t elutasító társadalom java része. Mondani sem kell, hogy eközben az Orbán-rendszer hívei pedig egy az egyben személyi kultuszt ápolnak a miniszterelnök irányába, de összességében elmondható, hogy egy-egy új karizmatikus politikai aktor mindig kelendő portéka a magyarországi közéleti piacon. Mindazonáltal a jövőt nem sejthetjük: a Magyar Péter-jelenség lehet egy olyan közjáték, amely végül valami olyasmit fog eredményezni, mint ami most Szerbiában kézzelfoghatóan zajlik.

Világos, hogy a közvetett, képviseleti demokráciát, illetve az ezzel összeforrott kapitalista társadalmi-gazdasági hátteret máról holnapra nem lehet megváltoztatni. Ám ahhoz, hogy ez megtörténjék, konkrét kezdeményezésekre, de legalábbis valamiféle embrionális ígéretekre van szükség. Van példa az ellenkező irányú folyamatokra is, amelynek a parnasszusa Kelet-Európában a putyini autokrácia, sőt diktatúra s ennek másolgatói. Ott a hatalomgyakorlás és az ezzel összeforrt gazdasági élet teljesen elszakad a társadalomtól. Ennek lebontása sok esetben valószínűleg nem tud feszültségek, társadalmi traumák nélkül megtörténni. Hogy nemcsak ezeket a diktatórikus tendenciákat látjuk, hanem az ellentétüket is, mégpedig konkrétan Szerbiában, az minimálisan okot ad egy reménykedő mosolyra. Nem?

VATAŠČIN Péter