Ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot” (Polgárdy Géza)
Miután a Sólyom László vezette magyar Alkotmánybíróság az 1992. március 3-án kihirdetett döntésével részleteiben is, egészében is alkotmányellenesnek minősítette az úgynevezett Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt, amelyet alig néhány hónappal korábban, 1991. november 4-én csaknem kétharmados többséggel fogadott el a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlés, Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával együtt ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és már 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, de ekkor sem járt nagyobb sikerrel…
Amikor a szeptemberi tervezetet benyújtották a parlamentnek, akkor már figyelembe vették a taláros testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv azonban ennek az esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, Göncz Árpád (1922–2015) köztársasági elnök ismét előzetes normakontrollra küldte, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki ezt a finomított változatot is. Ha egyetértünk Polgárdy Géza itt következő értékelésével, ha nem, mai szemmel nézve ezeket az eseményeket, harmincegynéhány esztendő – tehát több mint negyed évszázad – távlatából ahhoz aligha férhet kétség, hogy ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot”. Vagy annak érvényesülését háttérbe szorítani…
Márpedig ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor később sem szembesültünk volna olyan jogi nonszenszekkel, mint például azokkal, amelyeket 2012 és 2015 között láthattunk Biszku Béla (1921–2016), a puha diktatúra egykor volt legkeményebb öklének ügyében. A per aztán másodfokra került, de az ítélet meghozatala előtt, a 2016. március 31-án bekövetkezett halálával a vádlott büntethetősége megszűnt.
Csak, hogy szemléltessük a bűnök és a diktatúra mibenlétét, álljon most itt még egy idézet egy interjúból. Bakosi Miklós, az egykori politikai üldözött már kórházban volt, amikor a Népszava újságírója felkereste őt, majd röviddel később csendesen meg is halt, ma már kevesen emlékeznek a nevére… A lap 1991. december 12-i számában jelent meg a vele készült beszélgetés:
„– Mikor volt börtönben?
– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… […]
– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?
– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!
– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?
– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.”
Úgy hiszem, itt érkezett el a pillanat, amikor bocsánatot kell kérnem, hogy cikkem legelején nem raktam ki a tizennyolcas karikát, ahogy a televízióban szokás. De mégis: akik ilyen mérhetetlen módon képesek megalázni, megkínozni valakit – hát pont ők azok, akik minden szemérem híján, egyetlen bocsánatkérő szó vagy gesztus nélkül, mindenek felett igényt tartanak áldozataik bocsánatára?!
Bakosi Miklós pedig nyugodjék békében!
Mai képünkön középen hát Kádár János (1912–1989) látható, a felvétel a budapesti Medicor Művekben – vagyis az egykori Modiano S. D. Szivarkapapír Rt. gyárépületében – készült (Váci út 48/e-f) 1985-ben, mögötte balra pedig jól felismerhető Biszku Béla, a puha diktatúra legkeményebb öklének alakja (forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény). Ha jól megnézzük ezt a fényképet, Kádár János széles mosolyából szinte kiolvasható, ahogy az ötvenhatos forradalom leverése után odafordul párttársához:
– Intézd el ezt, Bélám!
Béla pedig, ahogyan azt Bakosi Miklós fenti példáján is láthattuk, minden előzetes várakozást túlteljesített…
SZABÓ PALÓCZ Attila
