Az ember, ha ilyen – szakmába vágó – felkérést kap, mint ez az írás az Oktatás rovatban, az első, tanácstalan bizonytalanság után utánagondol, mi minden történt az utóbbi időben ezen a téren, mi az, ami érdekelheti az olvasót.

A szerbiai eseményeket mégsem részletezem, gondolom, a Családi Kör olvasói közül szinte mindenki tudja, mi minden esett itt meg a közelmúltban. Arról írnék inkább, amit – érzésem szerint – hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy miféle elvi alapokon nyugszik a mi oktatási rendszerünk, és vajon emlékezünk-e ezekre az alapelvekre. Összeszedném, felidézném a számomra legfontosabb elgondolásokat, amelyekre oly nagy szükségünk volna ebben a helyzetben.

Úgy is gondolhatjuk, hogy az elmúlt néhány hónapban Szerbiában a közoktatásban minden, még az elképzelhetetlen is megtörtént, s hogy ezután már csak az újrakezdés lehetséges. A restart. Az ilyen elképzelések persze nélkülözik a valóságban tapasztalható tényeket: a politikum riadt igyekezetét, hogy a totális ellenőrzésnek legalább a látszatát fenntartsa, vagy a lakosság „átlagos” erkölcsi, elme- és idegállapotát, azt a sunyi tunyaságot, amiben a többség (még mindig) kushad. Az a bizonyos újraindítás hatástalan, ha csupán egyetlen területen, mondjuk az oktatási rendszerben történik meg. Persze, valahol el kell kezdeni, s talán logikus is, hogy olyan intézményrendszerből induljon a változás, amelyik a gyakorlatban valamiféle módon a lakosság csaknem száz százalékával kapcsolatban van, ennélfogva meghatározó befolyása lehetne a közfelfogásra.

A szerbiai oktatási rendszernek a törvény szerint 2009 óta az egyik legfontosabb jellemzője a deklaráltan kötelező jellegű inkluzivitás. Az inklúzió hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy az iskola minden gyereket elfogad úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, függetlenül attól, hogy milyen képességekkel, szociális vagy gazdasági háttérből jött, és megadja neki azt a (legjobb) ellátást az oktatásban-nevelésben, ami neki jár. Teszi ezt úgy, hogy figyelembe veszi a gyerek lehetőségeit, igényeit a tanulásban, az érzelmi, a családi hátterét, hogy ő a lehető legtöbbet tudja elérni az iskoláztatása során. Tehát ma Szerbiában nem választás kérdése az iskola a pedagógus vagy a szülő részéről, hanem törvény által előírt kötelezettség. A méltányosságon és a humánumon kívül van ennek az elgondolásnak egy olyan olvasata is, amely azon alapul, hogy a nemzetközi tapasztalatok szerint a fejlett gazdaság, a jólét, a biztonság, a fejlődés azokban az országokban a legkiemelkedőbb, ahol ez az inkluzivitás a lehető legnagyobb mértékben (valóban) megvalósul. Nem veszítik el ugyanis a tehetségeiket, de az átlagos képességűeket sem olyan nagymértékben, mint például mi, mert az inkluzív iskola a hátrányos helyzetű gyereknek is megadja a lehetőségeket a fejlődéshez, de nem engedi el a többieket sem. A nagymintás nemzetközi felmérések szerint a szerb iskolarendszer szegregál, az esélyegyenlőségtől távol vagyunk. Azt jelenti ez, hogy egyáltalán nem ugyanazzal az eséllyel indul iskolába a hátrányos helyzetű gyerek és az átlagos gazdasági, szociális vagy kulturális háttérrel rendelkező tanuló. A teljesítményben mérhető különbségek vannak az egyes régiók iskolái között aszerint, hogy szegényebb vagy fejlettebb területhez tartozik-e az iskola. A továbbtanulási esélyek, s ezzel a munkavállalás, később a megfelelő minőségű élet is függnek ettől. Erre az eleve meglévő „bemeneti” különbségre a szerb iskolarendszer még rá is segít. Az oktatáspolitikai intézkedések sokszor szinte érthetetlenek, hiszen még az iskola hatáskörén kívül eső területeken is olyan döntések születnek, amelyek erősítik ezt a „szétválasztást”. A napokban megjelent hír szerint például ahelyett, hogy az egész országban biztosítanának bármilyen könnyített hozzáférést a taneszközökhöz, a belgrádi (az egyik legfejlettebb gazdasági régió) iskolások ingyen tankönyveket kapnak.

Amikor tehát azon gondolkodunk, hogy vajon honnan erednek a társadalomban vagy az iskolában tapasztalható, sokszor megdöbbentő, de mindenképpen riasztó történések, tudnunk kell, hogy az iskola mindig egyfajta lenyomata, mintája a társadalomnak – és fordítva.

A hazai elemzésekben, amelyek a hétköznapi ember számára hozzáférhetőek az iskolarendszer hatékonyságáról, gyakran olvashatunk erősen kozmetikázott adatértelmezéseket. Fenntartásokkal kell ezt fogadni, bármennyire is jóleső érzés azt elhinni, hogy „jók vagyunk”, „a régióban megtartottuk a helyünket”, vagy amikor egy-egy iskola fennen hírdeti, hogy „átlag felett” teljesített. Az iskolák teljesítményéről sokkal árnyaltabb képet adna, ha arról olvashatnánk, hogy a diákjaik honnan indultak, és ehhez képest hová jutottak el, amíg ott tanultak. Hogy milyen társadalmi, szociális, kulturális háttér áll a gyerekek mögött, akiknek a teljesítményét értékeltük. És az iskolák szempontjából talán a legfontosabb kérdés: oktatási intézményként mennyit tettünk hozzá egy gyerek tudásához, képességeihez, világnézetéhez, autonómiájához, amíg ránk volt bízva?

Lényeges dolog: ma Szerbiában, egy elmaradottabb régióban a diákok ugyanazon teljesítményéhez a pedagógusoknak a többszörösét kell dolgozniuk, mint egy fejlett, gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan kiemelkedő terület iskolájában. Ha ugyanis nincs családi, anyagi, egyéb háttere egy gyereknek, mégis jobban teljesít, mint az a helyzete alapján várható volt, akkor ennek valószínűleg az iskolában kapott gondoskodás az oka. A magas szakmaiságú, inkluzív, egyenlő esélyeket biztosító, szerető és tiszteletet tanúsító környezet.

BERZE Gizella