A mai fiatal generáció a természet törvényei miatt nem emlékezhet arra az időszakra, amikor létezett Jugoszlávia, s különösen ennek az együvé tartozásnak a gazdasági hatásai maradtak számára ismeretlenek. A 30–40 évesek csupán az akkori nyaralási lehetőségeket, illetve az ország szépségeit emlegetik némi nosztalgiával, arról azonban jószerivel semmit sem tudnak, hogy Szlovénia és Horvátország főleg a technológiai fejlődést illetően vezető szerepet töltött be az egykori közös hazában.
Vajon hol tartanánk most, ha a rigómezei csata 600. évfordulóján nem hangzik el alig leplezetten az elsősorban Horvátországot és Bosznia és Hercegovinát érintő „hadüzenet”, miszerint: „Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de verekedni tudunk, és fogunk is!” Ezt a mondatot azóta már csak ímmel-ámmal emlegetik, pedig fordulópontot jelentett az ország életében, hiszen egy év múlva „kipattant” a mai körülmények között is számos megválaszolatlan kérdést felvető benkováci „rönkforradalom”, majd 1991 május másodikán a több halálos áldozatot követelő Borovo Selo-i incidens, s ezzel gyakorlatilag megkezdődött Jugoszlávia véres széthullása.
A Nagy-Szerbia bármi áron történő létrehozásával kapcsolatban harminc évvel az események után megszólalt Ausztria legismertebb, nemzetközi tekintélynek örvendő közgazdásza. Mario Holzner az országos hírügynökségnek adott terjedelmes interjújában azt taglalta, hogy vajon miképpen alakult volna Jugoszlávia gazdasága, ha nem történik meg a több mint százezer áldozatot követelő és csaknem hárommillió embert menekülésre késztető katasztrófa.
Fejtegetése számunkra sem lehet érdektelen, hiszen a ma már nyugdíjas polgárok okkal (és nosztalgiával) emlékeznek a horvát származású Ante Marković miniszterelnökre, aki több zseniális húzással gyakorlatilag – történelmi léptékkel mérve – pillanatok alatt helyes útra terelte a gazdaságot, s megcsillantotta bennünk a reményt, hogy belátható időn belül akár fizetésekkel is megközelíthetjük vagy esetleg utol is érhetjük a sokkal fejlettebb nyugat-európai országokat, hiszen a dinár négy számjegyű „nullátlanítását” követően ezerötszáz márka közelébe ugrott az átlagfizetés. De igen gyorsan kiderült, hogy ez volt a jugoszlávoknak felkínált álom hattyúdala. S ez nemcsak a széteséshez, hanem a gazdaság mélyrepüléséhez is vezetett.
Azóta már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy az egykori köztársaságok mindegyike óriási árat fizetett a nacionalista-soviniszta politika okozta következményekért. S ez még akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy Szlovénia 2004-ben, Horvátország pedig 2013-ban csatlakozott az Európai Unióhoz, nyílván jórészt abban bízva, hogy a többi tagállam hatására náluk is gyors ütemben fog növekedni a gazdaság. Nos, ez nem így lett. Ugyanis még sokan emlékeznek arra, hogy Jugoszlávia létezésekor úgyszólván státuszszimbólum volt Gorenje háztartási gépet venni, annak ellenére, hogy már akkor Szerbiában is gyártottak ilyen masinákat, de a minőségük igen sok kívánnivalót hagyott maga után.
A szlovén túlzott magabiztosságra jellemző, hogy ezeket a termékeket a nyugat-európai országokba is szállították, ahol igen versenyképes áron kerültek forgalomba, de azokat jórészt a magyarok vásárolták, hiszen a Gorenje elsősorban minőségben nem volt képes felvenni a versenyt a Whirpoollal, a Mielével, a Bosch-sal és a többi világcéggel. Az erőlködésük egy kicsit a kragujeváci Zastava Yugo gépkocsik amerikai sorsára emlékeztetett, amelyeket négyezer dollárért, többéves lefizetésre árusítottak, de a šumadijai gyárnak, pontosabban Jugoszlávia államkasszájának még így is rengeteg pénzébe kerültek.
Ha a nemzeti össztermék (GDP) értékének az utóbbi harminc évben történt alakulását helyezzük górcső alá, láthatjuk, hogy Szlovénia még mindig 30, Horvátország pedig 49 százalékkal elmarad Ausztria mögött, míg a többi egykori tagköztársaság lassan fényévnyi távolságra kerül Bécstől, hiszen Montenegró, Szerbia és Észak-Macedónia egy főre eső GDP-je jelenleg az osztrák egy főre eső GDP egyharmada, Bosznia-Hercegovináé az egynegyede, Koszovóé pedig az egyötöde. Ezek a következmények meglehetősen logikusak. Horvátország gazdaságának egyik húzóága, a hajógyártás padlóra került, Montenegróban jószerivel megszűnt a hasonló szerepet játszó alumíniumgyártás. Mindkét fiatal állam a turizmussal igyekezett pótolni a hatalmas veszteséget, de ez csak részben sikerült. A tavalyi esztendő pedig Podgoricának és Zágrábnak is „betette az ajtót”, mivel a világjárvány idején Montenegróban nem kevesebb, mint 92(!) százalékkal csökkent a turisták száma.
A bennünket leginkább érintő szerbiai helyzet sem rózsás, de akad némi remény, hogy egy-két (esetleg több) évtized múlva felzárkózhatunk, hiszen nem kétséges, hogy fellendülőben van a kis ország gazdasága. Ez azonban csak féligazságnak számít, mert azt is tudni kell, hogy a honi politikai csúcs által folyamatosan szajkózott külföldi befektetéseknek a szerbiai munkavállalók számára – úgymond – zsebet érintő okai vannak. A hozzánk érkező ázsiai (értsd: kínai) beruházok nem véletlenül vagy a nagy barátság bizonygatásaként érkeznek a Balkánra. Az itteni keresetek jócskán elmaradnak a kínai munkások bérétől, tehát a „sárgáknak” kifizetődőbb Szerbiába jönni, mint otthon nyitni vállalkozást.
Ebből egyenesen következik a kérdés, hogy mi lesz, ha a mi szakembereink is világszínvonalú bért kezdenek követelni? Vagy – netán – tovább éleződik Belgrád és Priština viszonya? Nagyon hozzáértők szerint ugyanis a tőke a leggyávább valami a világon. Ahol nem érzi magát biztonságban, onnan, akár némi profitvesztés árán is, igen gyorsan elmenekül. Ha ez megtörténne, ismét ott lennénk, ahol a part szakad.
Ha összegezni akarjuk az osztrák szakember gondolatait, kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy Jugoszlávia volt tagállamainak mindenáron történő önállósodási törekvései mindenkinek kárt okoztak.
Megérte?
BOTH Mihály
