Hat évvel ezelőtt az egyik helyi lakos tett vallomást arról, hogyan zajlott a magyarok tömeges kivégzése, és hol temették el őket.

Az 1944/45-ben elkövetett atrocitások egyik legfőbb helyszíne Szenttamás volt, ahol a visszaemlékezők tanúbizonysága szerint a kivégzett magyarok száma ezernél is több lehet. Az áldozatokat tömegsírokba temették – egyesek szerint egy részüket épp azon a helyen, ahol most üzleti park épül.

Az építkezés megkezdését Radivoj Debeljački polgármester jelentette be, aki elmondta: az év végére elkészülő üzleti parkban a Maxi, a Pepco, a Sinsay üzlete, valamint a Galen Pharm gyógyszertár kap helyet, és a kétmillió eurós beruházás részeként nagyjából a régi piac helyén egy új, korszerű piac is megépül.

2018 decemberében megjelent egy interjú, amelyben egy szemtanú arról beszélt: a szenttamási piactér alatt az 1944-ben kivégzett magyar áldozatok tömegsírját rejti a föld.

Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt a lelkén könnyítendő elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačićnak. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuro bácsiként ismert, nem sokkal később elhunyt. A vallomása a Milan Stijačić által szerkesztett www.slobodnisrbobran.com honlapon jelent meg. (A szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le.)

Đuro bácsi vallomása

Az alábbi, Kiss Csaba által fordított, Ćorić Đuka vallomását tartalmazó szöveg Milan Stijačić tollából jelent meg az akkoriban általa szerkesztett www.slobodnisrbobran.com honlapon.

„A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 embert végeztek ki, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – kezdte Đuro a mesét. „Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: «Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!» Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték.

Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott.

Kezem-lábam remegett a hidegtől, is meg a félelemtől is.

Ez, aki gyilkolt, rámfogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: «Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!»

Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt, és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: «Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.»

Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni. Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: «Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?» Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit suttogott: «Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!» Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni, és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig. Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísértek. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam.

Azt mondtam, hogy még több «gömböst» kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom «háború utánival», mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen!

Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is, meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam, és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amit valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…”

A szerző így folytatja: „Nem tudom, mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben.

Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak, és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség. A beszélőtársamnak, Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból, és a piactér betonjára lépni. «Nem tudok gázolni rajtuk!», csak ennyit mondott. Ez csak egy a sok esetből, 412 ember végeztek ki. Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?”

Sokasodnak a kérdőjelek

Az 1944/45-ben elkövetett atrocitások egyik legfőbb helyszíne Szenttamás volt. Visszaemlékezők tanúbizonysága szerint a településen az áldozatok száma ezernél is jóval több – férfiak, nők, idősek és gyermekek voltak. A legtöbb esetben az ártatlan szenttamási lakosok összegyűjtése feljelentés alapján történt, névtelenül.

Pintér Józsefnek a szemtanúk vallomásait is közlő könyvéből (Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben. VMMI, Zenta, 2014) világos, hogy Đuró (vagy ragadványnevén Ćopo, azaz „bicegő”) bácsi nem csupán „sírásó” volt, így beismerése nem tekinthető teljesnek. A könyv 141. és 178. oldalán lévő tanúvallomásban is megjelenik a kocsmáros neve és olyan tettei, amelyeket puskával a kezében vagy a vállán követhetett el. A vallomásából az viszont egyértelműen kiderül, hogy a központban ölték meg az ártatlan áldozatokat, és az is, hogy ott is temették el őket, hiszen Đuro éppen amiatt nem akart a piactér betonjára lépni.

Egyes források szerint két nagyobb és egy kisebb, vagyis összesen három tömegsír található a piactér főbejáratától nem messze, a mostani áruház és a piaci asztalok közötti részen, a nyilvános illemhely irányában. Itt volt a fűrésztelephez vezető út, mellette jobb és bal oldalról pedig esővíz-elvezető árok húzódott. Többen is úgy tudják, hogy a kivégzőosztagosok csak az árkot mélyítették ki, utána betemették, mert mintegy 70-80 centiméter mélyen voltak a csontok egymáson. A történteket eltussolták, a csontokat a földdel és a feltört betondarabokkal együtt még aznap ismeretlen helyre szállították.

A többi tömegsír valószínűleg a pár évvel ezelőtt épült és zúzott kővel beszórt parkolóhely alatt lehetett a piac mögötti területen, ott minden bizonnyal csupán 20-30 centiméter mélyre ástak le, Azon a helyen volt valamikor a gőzmalom (fűrésztelep) lerakata és szemétdombja is. Meg nem erősített információk szerint innen annak idején elhordták a csontokat, de a többi tömegsírt nem tudták pontosan beazonosítani, ezért először 1947-ben, majd 1950-ben és végül 1953-ban az egész piacteret lebetonozták.

Elképelhető, hogy nem pont ezen a helyen van a tömegsír

A történtekkel kapcsolatosan megkerestük Zsúnyi Tibor szenttamási plébánost, aki elmondta: ő kilátogatott az építkezéshez.

– Most is voltunk kint megnézni a helyszínt, de nincs sehol egyetlen csont sem. A lelkén könnyítő személyen kívül senki nem erősítette meg azt, hogy a tömegsírok valóban pont ott vannak, ahol most az építkezés folyik, és a plébánián sincs ennek nyoma. A temetőben lévő tömegsírról tudunk, ott találtak is csontokat. Itt nincsenek, pedig olyan mélyre ástak már, hogy elképzelhetetlen, hogy ne kerültek volna elő. Én nem tudom elképzelni, hogy pont ezen a helyen lett volna a tömegsír, legfeljebb valamivel távolabb ettől a helytől, esetleg a kanális partján vagy a meglévő IDEA alatt. Beszélgettem a polgármesterrel is erről, aki azt mondta: abban a pillanatban, hogy találnak ott valamit, leállnak a munkálatokkal – mondta el Zsúnyi atya.

Szerkesztőségi összefoglaló