Minden rezsim alapelve, hogy rózsaszínű világot fessen „alattvalói” szeme elé. Mintha csak a Huszti Péter által sok ezerszer elénekelt örökzöld slágert hallaná az ember, miszerint: Csak a szépre emlékezem… És ezalól egyetlen kormány sem kivétel. A magyarországi rezsimhű tévéműsorok erről zengedeznek, talán nem alaptalanul, hiszen a budapesti vezetőség sok ezer milliárd forint fordított arra, hogy a Kárpát-medence e részébe csalja a külföldi befektetőket.

Hasonló a helyzet nálunk is. Igaz, tekintettel az ország anyagi helyzetére, Belgrád nem engedheti meg magának, hogy eurómilliárdokat költsön erre a célra, de amennyit megtehet, azt igyekezik meg is tenni.

Az év vége felé különösen időszerű a mértéktelen dicsekvés, hiszen néhány hónap múlva ismét az urnák elé járulhat, aki akar. Választások lesznek, tehát mindent be kell vetni annak érdekében, hogy „kiderüljön”, miszerint a regnáló párt(ok) tévedhetetlenül vezetik az országot (és az orránál fogva a népet), s minden lépésével (lépésükkel) a lakosság érdekeit, jobb jövőjét szolgálják.

De vajon mit mutatnak a számok? Nos, annak ellenére, hogy a statisztika igen faramuci tudományág, és a rendelkezésére álló adatokkal úgy manipulál, ahogyan az a kenyéradó gazdájának megfelel, vannak azonban kivételek is. Például a tavalyi esztendőre vonatkozó, most már – állítólag – végleges adatokból kiderül, hogy még mindig nem igazán dicsekedhetünk az életszínvonalunkkal, hiszen az emberek egy részének ugyancsak fő a feje, ha a családi költségvetés beütemezett kiadása mellé „becsúszik” például egy 140 euró értékű rendkívüli költség. Tíz százalékunknak még a rendes fűtésre sem akad fedezete. Arról ne is beszéljük, hogy ki engedheti meg magának évente az „átkosban” úgyszólván normálisnak tekintett egyhetes nyaralást. Mostanában esetleg minden második család.

Ne legyünk teljesen borúlátók, hiszen öt évvel ezelőtt szembeszökően rosszabb volt a helyzet. Üdülni csupán az emberek egyharmada mehetett. Az adatokból az is kiderült, hogy az emberek fele még mindig retteg a viszonylagos szegénységtől, s mindössze minden hetedik állítja, hogy a különféle, szinte állandósult áremelkedéseket könnyedén elviseli.

A szegénységi küszöböt különféleképpen lehet meghatározni, de a statisztikusok szerint annak a családnak a tagjai, akik havonta 22 ezer dinárnál kisebb bevétellel rendelkeznek, joggal mondhatják el magukról, hogy szegények. A gyakorlatban azonban egy kissé másképp fest a dolog, hiszen az egyedül élők havonta a fent említett összegből aligha tudnak kijönni. Főleg akkor, ha télidőben a fűtési számla is megjelenik. Októbertől áprilisig ugyanis még az egyszobás lakásban élők is kénytelenek a „szegénységi küszöb” összegének a felét a rezsire költeni, s a maradék 10-12 ezer dinárból kell megvenniük a gyógyszereket, élelmet…

A statisztikai adatok egy döbbenetes tényre is rávilágítanak. Ugyanis a nincstelenek kategóriájába elsősorban a fiatalok, vagyis a 18–24 évesek tartoznak. Persze, elsősorban azok, akiknek nem sikerült még munkahelyet találni, tehát rendes havi keresetük sincsen. Jogos a kérés: akkor miből élnek? A válasz pofonegyszerű: a szülők (olykor a nagyszülők) tartják el őket. Megalázó!

Ne ragadjunk le itthon a tárgyalt témával. Vajon mi a helyzet tőlünk földrajzilag egy kissé nyugatabbra? Hát… ott is vannak szegények. Luxemburgban minden hatodik polgár azért számít szegénynek, mert a havi jövedelme nem haladja meg az 1500–1700 eurót. Nálunk az átlagos jövedelem ennek alig az egyharmada.

Egyébként a számunkra még elérhetetlen Európai Unióban sem fenékig tejfel az élet. A románok, bolgárok, görögök és a spanyolok egyharmada még vár a középrétegbe való felzárkózásra.

A mi anyagi helyzetünket tükrözi az is, hogy az úgynevezett fogyasztói kosár (amelynek alig van köze a valós mindennapokhoz) értéke 75 000 dinár. Bizonyos szakmai felmérések szerint egy négytagú családnak havonta 98 000 dinárra volna szüksége a tisztességes és nyugodt élethez. Ezzel szemben a dolgozók túlnyomó többsége kénytelen megelégedni a havi 40-50 ezer dináros fizetéssel. A nyugdíjasok ennél lényegesen kevesebbel.

A napi étkezés külön téma. A szakemberek váltig hangoztatják, hogy az egészségünk megőrzése érdekében jó minőségű élelmiszereket kell(ene) fogyasztanunk. Elsősorban az úgynevezett biotermékekre, terményekre gondolnak. Ez azonban legtöbbünk részére hiú ábránd. Például a mindenkori (szegény) parasztok alapvető élelmiszere, a füstölt szalonna esetében óriási a valós és az elvárt minőség közötti különbség. Az úgymond közönséges szalonna kilója 350–450 dinár, míg a mangalicából készültért a hentesek és a házi kiméréssel foglalkozók szemrebbenés nélkül elkérik az 1000–1200 dinár.

Az „egyre jobban élünk” illúzióját erősen rongálja a naponta tapasztalható drágulás. Nem mondható, hogy drasztikus az áremelkedés, de ha három hónap alatt kétszer is 10-10 dinárral emelkedik az egykilós kenyér ára, vagy 30 dinárral a tízdekás kávéé, tapasztalhatjuk, hogy talán mégsem élünk olyan jól, ahogyan azt a politikusaink állítják.

Ők nem mondják, de mi tudjuk, hogy számunkra még messze van a Kánaán.

 BOTH Mihály