Mi itt, kérem, hülyének vagyunk nézve. Elnézést kérek olvasóinktól „tört franciaságomért”, de ez másként nem fogalmazható meg.

Adott ugyanis ez az ország, ahol három hónappal ezelőtt borzalmas tragédia történt. Gyilkosság, ha úgy tetszik, az sem áll távol az igazságtól. S mint minden nagy horderejű esemény után, az emberek válaszokat akarnak. Ki tehet a tragédiáról? Ki nem végezte el a dolgát? Ki lopta ki az építőanyagot? Ki fizetett le kit, hogy engedélyt kapjon? Ki hagyta jóvá a munkálatokat? Ki adott ki használatbavételi engedélyt? Ha nem volt használatbavételi engedély, ki engedélyezte az épület megnyitását?

Sorjáznak a kérdések, amelyekre kezdetben nem voltak válaszok.

A megrendült emberek, akik a saját bőrükön, talán öntudattalanul is érezték, hogy itt bizony az állam az alapvető feladatát (nevezetesen a polgárok létbiztonságának szavatolását; benne van az alkotmányban, el lehet olvasni) nem teljesíti. Gyászoltak, és önmaguk biztonságát féltették.

S ahelyett, hogy a hatalom képviselői bocsánatot kértek volna, hamut szórtak volna a fejükre, és villámgyorsan kinyomoztatták volna, hogy miért is történt, ami történt, inkább pökhendi nagyképűséggel bizonyították, hogy semmit sem értenek abból, ami a munkájuk lenne.

Amikor a pökhendi megnyilvánulásokat a gyászoló, megemlékező és magyarázatot váró tömeg elleni támadások követték, egyre többen háborodtak fel. Az agresszió újabb tömegeket vitt az utcákra.

És a már meglévő kérdések újabbakkal gyarapodtak. Kik támadtak a demonstrálókra? Miért? Miért nem tartóztatja le a támadókat a rendőrség? Miért nem indul ellenük eljárás? Kinek van akkora hatalma, hogy verőlegényeket küldjön az utcákra?

És miközben a válaszokra várt, olyat tapasztalt ez az ország, mint amit eddig még soha.

Egyetemisták zárkóztak be a karokra, üléseztek, beszélgettek, plénumokat tartottak (elő az Idegen szavak szótárával! Annak hiányában: a plénum teljes vezetőséget jelent, amely egy közösség, csoport élén áll, illetve egy közösség minden tagjának összességét is jelenti), majd megfogalmaztak néhány egyszerű követelést. Elő az újvidéki előtető felújításával kapcsolatos teljes irathalmazzal, állítsák elő azokat – és indítsanak eljárást ellenük –, akik a demonstrálókra támadtak (esetenként életveszélyes sérüléseket okozva), engedjék szabadon azokat, akiket a tüntetéseken való részvétel miatt börtönöztek be, na meg emeljék már meg a felsőoktatásra fordított, amúgy nevetséges összeget.

Mindeközben a hatalom képviselői folytatták a pökhendi, időnként agresszív, időnként sértegető megnyilvánulásokat. Miután egyszer már nem jött be, meg lehet próbálni még egyszer, gondolták. Mi baj lehet belőle?

Baj végül is nem lett. Soha nem látott jelenetek viszont annál inkább. A 2025-ös év beköszöntét néma megemlékezéssel fogadó tömeg a nagyvárosok terein, huszonnégy órás blokád Belgrád egyik legforgalmasabb csomópontján, a fővárosból Újvidékre gyalogló egyetemisták tömege, soha nem látott méretű megmozdulás a tartományi székvárosban. És egyre többen álltak az egyetemista követelések mellé. A középiskolások, a szüleik, a mezőgazdaságban dolgozók, az ügyvédek, a taxisok, a színházak, nyugdíjasszervezetek, egykori veteránokat tömörítő egyesületek, orvosok, teljes egyetemek vezetősége az akadémikusok jelentős hányadával…

Lemondott közben a miniszterelnök. Vagy nem. Ugyanis vagy piszok lassan jár a posta, hogy lapzártánkig még nem érkezett meg a két hete nyilvánosan tett lemondó nyilatkozat hivatalosan is a parlamentbe, vagy alfelet csinált a szájából a kormányfő. Aki úgy jár-kel, hoz döntéseket és nyilatkozgat úton-útfélen, mintha nem lemondásban lévő miniszterelnök lenne. Kormányának tagjai sem úgy viselkednek, mint ahogyan egy ügyvezető kormánytól az elvárható.

Eközben az államfő naponta stratégiát vált. Egyik nap fenyegetődzik, másnap ígéreteket tesz, harmadnap megpróbálja lekenyerezni a tüntetőket, negyednap ismét fenyeget, aztán párbeszédet szorgalmaz, aztán középső ujjat mutat a demonstrálóknak, aztán megígéri, hogy na, most már tényleg minden, de minden iratot közzétesz az előtetővel kapcsolatban, aztán megint fenyeget, aztán megállapítja, hogy alig néhányan demonstrálnak, aztán aggódik egy sort, aztán levelet ír az Európai Unió országainak, hogy itt, kérem, ő már minden követelést teljesített, aztán Vajdaság elszakadási törekvéseiről kezd delirálni… Aztán a szerb államiság napjára éppen Újvidékre akarja szólítani a híveit. Aztán rájön, hogy talán mégsem az események epicentrumát kellene céloznia, és „két másik városról” kezd el hadoválni…

Pedig nem kellene neki egyebet tennie, mint belepillantani Szerbia alkotmányába. Még a fenekét sem kellene felemelnie, fenn van a neten, és nem is túlságosan bonyolult a szövegezése. Abban fel kellene ütnie a köztársasági elnökre vonatkozó szakaszt (111–121-es szakaszok), és tudomásul vennie, hogy a hatásköre bizony elég korlátozott. Képviselheti az országot, kihirdetheti a törvényeket, amelyeket a parlament elfogadott, javaslatot tehet a kormányfő személyére (miután egyeztetett a parlamenti frakciókkal), tisztségviselők kinevezésére tehet javaslatokat, nagyköveteket nevezhet ki a kormány javaslata alapján, külföldi nagykövetek akkreditációját fogadhatja, kitüntetéseket adományozhat, kegyelmet gyakorolhat. A száztizenötödik cikkely kimondja mellesleg, hogy a köztársasági elnök nem tölthet be más tisztséget, vagy nem végezhet szakmai tevékenységet.

Aztán ennyi.

Ezért mondják az egyetemisták, hogy az államfő nem illetékes mindazokban az ügyekben, amelyekben nyomul. Ezért nem hajlandók tárgyalni vele semmiről. Ezért követelik, hogy az intézmények (rendőrség, bíróság, ügyészség, felügyelőségek és egyebek) végezzék a dolgukat. Ezért kellene az intézményekben dolgozóknak végre összeszedniük a bátorságukat, és tenniük azt, ami a munkaköri leírásukban szerepel, nem pedig azt, amire valaki, aki nem illetékes, utasítja őket.

És ezért nem kell foglalkozni különösképpen azzal sem, hogy most éppen vajdasági szeparatizmust lát a tüntetésekben. Ahogyan azzal sem kellene, hogy mindenféle „Vajdasági nyilatkozatokat” szövegez, amelyekben kimondaná, hogy a tartomány Szerbia szerves része. Ez is benne van az alkotmányban… Meg azzal sem, hogy az „országjáró turnéján” azt kiabálja az őt kérdező rokkantnyugdíjasnak, hogy „tőle kapja a nyugdíját”. Nem. Nem tőle. A törvények rendelkeznek a nyugdíjazásról, illetve a járulékok kifizetéséről.

Ennek az országnak egészen jó alkotmánya és egészen jó törvényei vannak. Csak be kellene azokat tartani. És máris egy sokkal rendezettebb, biztonságosabb, talán még boldogabb országban is élhetnénk.

KOCSÁNYOS Pálma