A lét és a tét

A lét határozza meg a tudatot – vallották a hithű marxisták.

A lé határozza meg a tudatot – mondta a zseniális Hofi Géza.

A tét határozza meg a tudatot – bizonyítják a hazai sportvezetők.

A meredek (és eretnek) összehasonlítás időszerűsége vitathatatlan, de aki sértve érzi magát, attól előre is elnézést kérek, bármelyik mondás híve is. Vannak ugyanis kivételek – mint mindig –, így előfordulhat, hogy valaki megbántódik.

Botrány minden hétre

A labdarúgók európai szövetsége már régóta nem hisz szerbiai szervezetének. Saját megfigyelői követik az itteni futballeseményeket, és észrevételeiket időnként jelzik a még mindig elnök nélkül működő, belgrádi székhelyű tagszervezetnek. Ha például nem fizeti ki valamelyik klub a játékosvásárlás nyomán keletkezett adósságát, mint a Partizan Filip Holender korábbi svájci egyesületének, akkor felfüggeszti a fekete-fehérek átigazolási jogát. Mintha tudnák az UEFA illetékesei, hogy ilyenkor közbelép a szerb állam, és gyorsan törleszti a fekete-fehérek tartozását. Amennyiben gyanús eredmények születnek, és ezt a fogadóirodáknál eszközölt befizetések bizonyítják, nem a Szerb Labdarúgó-szövetég illetékesei lépnek, hanem az európai szövetség.

Így történt, hogy a legfelsőbb osztályban szereplő Novi Pazar hét mérkőzését is megfigyelte az UEFA, és követelte az esetleges bundázás(ok) gyanújának tisztázását. Ekkor következik be a rendszerint csak az itteni viszonyokat jellemző reagálás: „Ha ki akarnak dobni bennünket az első osztályból, mondják meg, és magunk lépünk ki.” Azonnal jönnek a politikai minősítések, a „Sandžak, a muzulmánok és bosnyákok” emlegetése. A játékvezetők, akik esetleg megrendelésre fújják a sípot, szinte már háttérbe szorulnak a futballal kapcsolatos, egyre inkább elmérgesedő viták során. Amolyan szükséges rossznak, nélkülözhetetlen ítélet-végrehajtóknak tartják őket. Végül aztán az egyik klubvezető élesen kifakad: „Nálunk már a bajnokság kezdete előtt tudjuk, hogy ki lesz a bajnok, és kik esnek ki.” A nyilatkoz(gat)ók, az ilyen-olyan közlemények szerzőinek neve, címe és rangja itt már nem is lényeges, hiszen nemcsak hétről hétre, hanem évről évre ismétlődő jelenségekről van szó. Olyan piszkos dolgok ismétlődnek, amelyhez hasonlót csak a liga névadója, a Nagybecskerek határában működő kínai Linglong cég piszkos technológiája tud biztosítani nem csupán a környezetszennyezésével, hanem a foglalkoztatottakkal szembeni bánásmóddal is.

Nem mindegy!

Az a tény, hogy a bánáti város lakóinak már közel két évtizede nincs egészséges ivóvizük – a jelek szerint –, senkit sem zavar, legkevésbé a kínaiakat. Na és a helyi Proleter focicsapata sem szerepel már hosszabb ideje a jelenlegi országos élvonalban. Pedig hagyományai lennének ott a sportágnak, így legalább a másodosztályig feltornázhatnák magukat, ami 40–50 ember számára jelentene ilyen-olyan megélhetést. A legfelsőbb osztályban, persze, több a pénz, arra többet áldoznak a szponzorok, így a feljutás esetére növekednének a keresetek is. A klubvezetők ezt nagyon jól tudják, ezért folyik olyan görcsös és botrányos harc a Linglong Szuperligában is a bennmaradásért. A magasabb rangban való szereplés ugyanis több pénzt jelent. A bajnoki címért és a kiesés elleni rájátszás azonban csak lemeztelenítette ezt a képletet, ami a botrányok szaporodását idézte elő. Ma már ott tartunk, hogy a becsületes körülmények között megvívott csatában szerzett pontok is gyanúsak. Azt sem hiszik el a jól értesültek (ilyen pedig mindig vannak!), ha valaki tiszta eszközökkel harcolja ki a bennmaradást. Lehet ugyan, hogy nálunk bundázás nélkül nem is lehet eredményesnek lenni, de itt mindjárt a létet meghatározó tétre kell gondolnunk. Nem mindegy ugyanis, hogy mennyi pénzt kap egy-egy futballista, és ez nálunk nem az egyén, hanem a kollektív, a csapat teljesítményétől függ. Na meg attól, hogy melyik versenyosztályban játszik az együttes. A fociból élők tudják, mit jelent ötszáz eurót hazavinni, és milyen érzés havi ezerrel dicsekedni odahaza. Azokról, akik havi háromszázért nem labdáznak, hanem keményen gürcölnek, most ne essék szó. Ők egyébként is csak a választások közeledtével válnak fontossá.

Nem tetszik az elnöknek

Legutóbbi, történelmiként beharangozott tévészónoklatában az államfő is érintette a sportot, pontosabban a honi labdarúgást, amelyet (néhány más sportággal egyetemben) a kormány időnként anyagilag is támogat a költségvetési tartalékoknak nevezett közpénzekből. Magyarán: mindannyiunk pénzéből, hiszen az állami bevételeket a polgárok biztosítják adó, járulék, illeték, és sok minden más címen. Szerbia elnöke említett expozéjában ugyan nem mondott sok újat, de az önmaga által tíz pontba foglalt mondanivalón kívül szót ejtett a fociról is. Elvégre ő maga is szurkolóként kezdte – dicsekedte el többször a korábbi években. Nos, ezúttal letolta a futballklubokat (értelemszerűen elsősorban és mindenekelőtt a legnagyobbakat), amelyek – mint közölte – „15 millió euróval tartoznak az államnak” adók, járulékok, közüzemi díjak és járandóságok formájában. „Szégyelljék magukat! – mondta, majd komor arckifejezéssel, szemüvegét homlokára tolva nyomatékosította mondanivalóját az ország első számú közjogi méltósága.

„És még van képük nyafogni, jajgatni” – tesszük hozzá magunk is, figyelve a beállt csöndet, ami a szónoklatot a neves egyesületek háza táján követte. Tudjuk, persze, mi is, hogy a bármiféle reagálás elmaradása mivel magyarázható. A téttel és a léttel. Azzal, amit felsoroltunk. A sportból, elsősorban a labdarúgásból ugyanis néhány száz (vagy több ezer) ember vígan megél. Igaz ugyan, hogy nem vagy csak ritkán jutnak el a csapatok a nemzetközi kupákban a kieséses szakaszig, de hát maga az államfő mondta, hogy kis ország vagyunk. Következésképpen nagyokat csak álmodhatunk, miközben a lét és a tudat közötti összefüggéseket immár sokadszorra elemezni próbáljuk.

(németh)