A közösségek, csoportok és a társadalom viselkedési mintáit társadalmi normákként határozzák meg. A gyermekkorunk azzal telik, hogy megtanítatják velünk, mit kell mondani és tenni, illetve mit nem szabad mondani, tenni, valamint hogyan kell másokkal szemben, továbbá hivatalos helyen illendően, megfelelő módon viselkedni. Jó felnőtt az, aki a rablógazdálkodók által kialakított normák (lelkiismeret) keretein belül mozog. Csakhogy azok az emberek, akik jobbá tették a világot, sokszor nem voltak normakövetők. Az emberkísérletek ezt is vizsgálják, hogy egy adott közösség viselkedése, gondolkodása milyen módon gyakorol nyomást az egyénre, és hogy ez végül lázadásban vagy a beletörődésben mutatkozik-e meg.

A társadalmi normák folyamatosan változnak. Akik megöregszenek, azok az életük során megfigyelhetik a közösségi elvárások változásait, pl. az 1990-es évek előtti Jugoszláviában, Németországban, de egész Európában sem találkozhattunk volna sétálgató migránscsoportokkal, mert az akkori politikai akarat előírta a határok védelmét, a közterületek biztonságát, szemben a mai szabad átvonulási és befogadási elképzelésekkel. Egy elfogadott norma azonban nemcsak külső körülmények hatására, hanem a csoport, a közösség belső szerkezete szerint is változhat. Elég itt a jugoszláv polgárháborút megemlíteni. A testvériség-egység eszméjét Tito halálát követően a mesterségesen gerjesztett nacionalizmus szorította háttérbe az ilyen beállítottságú politikusok színre lépésével. Az akkori politikai vezetők ezt a lehetőséget lovagolták meg, hogy kiteljesítsék a saját rablógazdálkodó elképzeléseiket. Tehát azt, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk egy adott helyen, helyzetben bizonyos emberekkel, az többnyire a mindenkori hatalmi csoport által meghatározott politikai akarat szerint történik (ők viszont a háttéremberek bábjai!). A tömegek a legtöbbször meghunyászkodnak a sokszor igazságtalan irányelvek előtt, és csak ritka esetekben kerül sor lázadásokra.

Míg a 20. század kezdetéig a megfélemlítés, a nyers erőszak, a nyílt megbecstelenítés, az egyházi dogmák általi elnyomás tartozott az uralkodó osztályok hatalmi gyakorlatához, addig ez a II. ipari forradalmat követően teljesen megváltozott. Ma az emberek felháborodásukban pityizálnak, nyugtatózzák magukat, sportolnak, a hobbijuk rabjai, újabban más országokba költöznek, ahol eleinte nem látják azt, hogy ott is ugyanaz folyik, mint otthon, csak bizonyos „jobb életkörülmények” között. Ám az új országokban is gyorsan változhat a helyzet, gondoljunk csak Hitler vagy Mao Ce-tung megjelenésére.

A válságok is a politikai akaratok, irányelvek betartatásának következményei vagy mesterségesen gerjesztettek úgy, ahogy a saját életünkben a más emberekkel való elmérgesedett viszonyaink a csökönyös elképzeléseink következményei. A válságos idők az új normák életbe lépésének periódusai úgy a társadalomban, mint az egyén életében. Aki ma nyitott szemmel nézi a világot, az látja, az új elvárások kiépítésének első fázisában vagyunk. A hatalom számára a legfontosabb a fokozatosság elvének betartása, amiről e cikksorozatban már írtam, vagyis a béka, ha hirtelen dobják forró vízbe, kiugrik az edényből (lázadás), amennyiben lassanként emelik a víz hőmérsékletét, akkor hagyja magát megfőzni (fokozatos beletörődés).

Szociálpszichológiai kísérleteket 1898 óta végeznek. Az így és más kutatásokkal szerzett ismereteket arra használták fel, hogy kialakítsák a demokratikus uralom manipulációs módszereit. A mind súlyosabb gazdasági, politikai, társadalmi, erkölcsi, vallási körülményeknek köszönhetően egyre többen ébrednek rá – tapasztalati úton is – arra, hogy az egész népakaratjáték egy látszat, egy jól átgondolt átverés. Ám rettentően nehéz bevallani önmagunknak azt, hogy az a világ, amit igazságosnak hittünk, ahol törvényességet láttunk, az hamis alapokon nyugszik. Ezért kapaszkodunk a szétmálló látszatba, hisz félünk az ismeretlentől, az újtól, vagy mert az automatikusan működő cselekvéseink, gondolataink rabjai vagyunk. A világnézeti átállás egy kemény önszembesülési folyamat, amit sokan eltaszigálnak maguktól. A rablógazdálkodók egyik legrégibb manipulációs technikája ezért működik még ma is tökéletesen, mert tudják, az emberek a régi szokások rabjai. A befolyásolásnak ezt a módját az ókori rómaiak fogalmazták meg: oszd fel a világot legalább két ellentétes pólusra, de ha többre, az sem baj! Uszítsd egymás ellen e két vagy több pólust, és máris könnyedén gyakorolható a hatalom.

Ezeket az ellentéteket úgy lehet leleplezni, hogy felfedjük a gazdasági kapcsolatokat, és máris látható, a kisemberek harcát kihasználva a gazdasági háttérerők a maguk pecsenyéjét sütögetik, miközben a valós összetűzések (pl. orosz–ukrán háború) a cirkuszok (a kenyér mellé) azoknak, akik nem a közvetlen elszenvedői e borzalmaknak. Emlékeznek még arra, hogy az orosz–ukrán háború kezdetén étolaj- és liszthiány volt nyugaton? Ma, e háború hosszú hónapjai után viszont nincs! Az ukránok bizonyára napraforgót vetve harcolnak! Az olcsó orosz gáz hiánya miatt a nyugati kis- és középvállalkozások egy része csődbe ment, ami a nagyvállalatoknak jó, hiszen betölthetik az így kialakított vásárlói piacokat. Ez a rablógazdálkodás. A kisebb rangú politikusok, a történészek, a politikai elemzők ennek a két- vagy többpólusú látszatnak a tudatos vagy naiv éltetői. Őket erre dresszírozták az iskoláztatásuk során, hogy azután ők legyenek azok, akik beetetik a népet ezekkel a mesékkel A jugoszláv polgárháború kapcsán is láthattuk, az akkori politikai vezetők sokszor tárgyaltak komor arccal. A reflektorfényben a nagy ellenfeleket játszották, a háttérben pedig – ma már tudjuk – jókat dőzsöltek viccelődve a közös evészeteken. Ezt fogalmazta meg pontosan George Bernard Shaw: „A háború olyan állapot, amelyben olyan emberek lövöldöznek egymásra, akik nem ismerik egymást, olyan emberek parancsára, akik jól ismerik egymást, de nem lövöldöznek egymásra.”

Jelenleg a lelepleződések, a felismerések, az aha-effektusok korát éljük. Ez az apokalipszis ideje, amiről szintén írtam már, amikor egyre többen látják át, mi játszódik a színfalak mögött. Csupán annyiban tekinthetjük az apokalipszis idejét világvégének (amilyen értelmet a rablógazdálkodók adtak e fogalomnak), hogy bizonyos korábbi normák, társadalmi irányvonalak végét jelenti, és új hatalmi szerkezetek, társas elvárások, létformák kialakulást. E változások persze milliók halálához (az ő egyéni életük végéhez) vezethet, ahogy a pestisjárványok, a keresztes hadjáratok, a gyarmatosítás vagy az I. és II. világháború idején történt.

A társas viselkedés, a közösségi ítéletalkotás és cselekvés az élet minden területén zajlik. Hogy mennyire épülünk bele a közösségi folyamatokba, és mennyire azonosulunk velük, az egyénenként változó, de e normák általi társadalmi nyomás igencsak meghatározza az életünket?! A rablógazdálkodók azért vannak előnyben velünk szemben, mert ismerik és használják a manipulációs technikákat!

WILHELM József