Amióta Szerbiában létezik a sport, egyetlen alkalommal sem történt meg, hogy magas állami szinten őszintén bevallották volna, hogy mennyibe kerül az adófizető polgároknak a (fővárosi) labdarúgás és a kosárlabda. Erre a „vallomásra” került sor a napokban a pénzügyminiszter részéről, aki nem felejtette el hangsúlyozni, hogy a „gyónásra” a legmagasabb szinten adtak neki engedélyt. Később a Főnök is megismételte alárendeltjének nyilatkozatát. Bár ne tette volna!

Ugyanis – ha igaz, amit mondott – megdöbbentő, hogy az államelnök és a kormány milyen könnyen bánik az adófizetők pénzével. Az már év(tized)ek óta közismert tény, hogy a Crvena zvezda és a Partizan magasan kiemelt helyen szerepel az állami jászolnál. Az pedig, hogy a kommunista időket idéző klubnevek közül melyik kaphat, pontosabban követelhet több pénzt, csupán a vezér szimpátiájától függ. Napjainkban a Vörös Csillag a kedvenc, s ezt az ország első embere nem egyszer be is vallotta. Éppen ezért elég csupán egy telefonhívás a megfelelő helyre, s máris ömlenek a(z euró)milliók. Legalábbis erre lehet következtetni abból, amit Siniša Mali megosztott a nyilvánossággal. Az utóbbi tíz évben csupán a piros-fehérek 26 millió euróval könnyítették meg az államkasszát. Arról nincs teljesen megbízható adat, hogy egyes állami vállalatok, önként vagy felső parancsra, mennyi pénzt utaltak. Az ilyesmit ugyanis nem kötik az adófizetők orrára, arra hivatkozva, hogy ez az illető cég hivatali titkai közé tartozik. Ebből eredően teljesen logikus, hogy a klub vezetői sem igyekeznek tiszta vizet önteni a pohárba. Aligha hihető ugyanis, hogy Belgrád egykori polgármestere, nevezetesen Nebojša Čović, aki a miloševići időszakban kapaszkodott fel a politikai uborkafára, majd a szerb diktátor süllyedő hajójáról átnyargalt az ellenzékhez, s végül „megelégedett” a Crvena zvezda kosárlabdaklub elnöki székével, ingyen és lelkesedésből végzi a munkáját. Ez esetben azonban az elnök személye nem túlságosan érdekes, hiszen ha nem Čović, akkor valaki (bárki) más ugyanúgy hanyagolná a klub állam iránti kötelezettségeit. Mivel a hatalmas állami támogatás ellenére ők úgy érzik, hogy semmivel sem tartoznak a közös kasszának, és nekik alanyi jogon jár a bődületes állami támogatás. Ezzel szemben 90 millió dinár az adóhátralékuk, és nem nagyon törik magukat ennek a számlának a kiegyenlítésére.

A miniszteri tájékoztatóból az is kiderült, hogy nem csak a Crvena zvezdáról van szó, hiszen az aktuális hatalom által kevésbé kedvelt Partizánban még rosszabb a helyzet. Az utóbbi évtizedben ők is jelentős összeget kaptak az államkasszából, de az adósságaik lényegesen nagyobbak. Ők ugyanis 24,4 millió eurót könyvelhettek el, viszont az adóhivatal több mint hatszázmillió dinárt követel tőlük.

A szóban forgó két agyondédelgetett klubban azonban egyáltalán nem foglalkoznak a kötelezettségekkel. Mi több amikor anyagi problémáik vannak, verik a kormány (és néhány közvállalat) asztalát. Újabb és újabb összegeket követelnek. Ha az illetékesek megtagadják a szinte mérhetetlen pénzéhességük kielégítését, azonnal megfeledkeznek az addigi támogatásokról, és gúnyolják, sértegetik a legfelső politikai vezetőséget. Magyarán: minden törvény fölé helyezik önmagukat, és szent meggyőződésük, hogy a balga népnek kutyakötelessége csak és kizárólag hozzájuk talicskázni a pénzt.

És mindezért mit kapnak az adófizető szurkolók? Nem sokat. A csapatok labdázgatnak az ilyen-olyan ligákban, olykor nemzetközi szinten is megvillannak, de tartós és folyamatos sikernek nem nagyon van nyoma. Ez nem is csoda, hiszen az a néhány legjobb kosaras idejében vette a kalapját-kabátját, és az óceánon túlra vándorolt, ahol meglehetősen mérsékelt örömmel fogadta/fogadja a közönség, de az általuk nyújtott eredmény igazolja a sok millió dolláros tiszteletdíjukat.

Az is jelzésértékű, hogy a két klub követelőzése és hatalmas, állam iránti adóssága ellenére a pénzügyminiszter igyekszik a Partizan érdekében közbenjárni az államelnöknél, arra kérve őt, hogy vesse latba tekintélyét, és találjon az orosz Gaspromhoz hasonló támogatót a fekete-fehérek számára.

A fentebb elmondottak csupán a két kosárlabdaklubra vonatkoznak. Hol vannak a labdarúgók? Mert ők sem aprópénzért bukják el a nemzetközi mérkőzéseiket.

A két fővárosi csapat esetében (mivel a többi „szuperligás” a „futottak még” minőségi kategóriába sorolható) maradéktalanul megbukni látszik a Puskásnak, esetleg Hidegkutinak tulajdonított s az utóbbi hetven évben gyakran hangoztatott mondás, miszerint: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci.” A mi körülményeink között mindkét fővárosi csapat az általuk produkált futballhoz képest túl sok pénzt kap. A politika csúcsszereplői, már akiknek erre lehetőségük van, két kézzel szórják elsősorban az említett két fővárosi klubnak a mi pénzünket. Milliárdokat adnak nekik – a semmiért.

BOTH Mihály