A vitathatatlanul elcsalt decemberi választások után már száznál is több nap telt el, mire megalakult az új szerb kormány. A száz napot azért ildomos említeni, mert jobb helyeken ennyi időt adnak az új kabinetnek, mielőtt értékelnék, bírálnák a munkáját. Az utóbbi közel egy évtized itteni gyakorlatával összhangban ezúttal is nagyban ment a sakkozgatás, a találgatás, fel-felröppentek bizonyos személyi megoldások az egyes miniszteri bársonyszékek állítólagos várományosairól, hogy aztán az államfő bejelentse: „A kijelölt miniszterelnök két napon belül nyilvánosságra hozza a kormánytagok listáját, amely 33–35 százaléknyi új nevet is tartalmaz majd.”

A tárcacserék

Három évvel ezelőtt már hallottuk, hogy azt a bizonyos listát maga a köztársasági elnök állítja össze (vagy véglegesíti), nem pedig a jövőbeli kormányfő, aki máshol maga állítja össze a kabinetet, mivel az ő munkatársai lesznek a miniszterek, ő dolgozik velük, és legalább részben felel is a munkájukért. Az ország alkotmánya és a vonatkozó hatályos törvények is így írják elő a kormányalakítási folyamatot, de hát Szerbiában sok mindent elbír a papír. Senki sem kéri számon az egyszemélyes uralkodótól, hogy mikor kinek mit ígért, hogy miről tárgyalt a külföldi politikusokkal, így aztán a miniszterek kinevezése ma már csak apróbb törvénytelenségnek számíthatna, de a hatalmi párt vezetősége ezt is szentesíti. Ahogy azt is megtapsolja ez a társaság, ha az államfő megalázza, sértegeti őket: „Ki szavazna rátok, ha az én nevem lekerülni a lista éléről?” – kérdezi a pártja élcsapatához tartozó mintegy ezer, állva tapsoló beosztottjától, majd válaszol is: „Senki!”

Így aztán nem csoda, hogy a májusban megalakult kormány tagjai esetében is az államfőhöz való hűség foka lehetett a legfőbb mérce, nem pedig a szakértelem, a köz hasznára végzett addigi munka. A korábbi igazságügyi miniszterből – egy mandátumnyi kitérő után – így lehetett most művelődési miniszter. Az évekkel ezelőtti honvédelmi miniszter – lemondatása utáni kényszerpihenőjét követően – belügyminiszter lett, majd most visszatért a hadügyek élére. Az egykori miniszterelnök, aki később külügyminiszter, majd parlamenti elnök lett, ismételten a külügyi tárca élén állt, most pedig majd a belügyminisztériumot vezeti. Az egykori házelnök asszony eddig a művelődésért felelt, de mostantól ő a vajdasági kormányfő. Az amerikaiak által embargó alá volt titkosszolgálati vezetőt, aki korábban hadügyminiszter, majd belügyminiszter is volt, néhány hónapja pedig lemondott, és eltűnt a közéletből, most ismét ott találjuk a kabinetben. Egyfajta körforgásnak lehetünk tehát tanúi, de tény, hogy új nevek is felbukkantak. A tájékoztatásért felelős tárca vezetője például arról ismert, hogy tagadja a srebrenicai népirtást, az új külügyér pedig előtapsolóként, Koszovót habzó szájjal védelmező szónokként Szerbia washingtoni nagykövete lett. Az államfő „az ország erőforrásának” nevezte, és hazarendelte: most ő kapta a külügyi tárcát.

Az új erők

Vannak valóban új nevek is a kormánytagok listáján, de nem számoltunk utána, hogy hány százalékot tesz ki a frissítés. Elhisszük az államfőnek, hogy annyi, amennyit ő mondott. Abban viszont már nem vagyunk egészen biztosak, hogy ez a kabinet négy évig a helyén marad. Nemcsak azért, mert az eddigi gyakorlat mást mutat, mert Szerbiában újabban fél-fél mandátumot töltenek ki a kormányok, hanem azért is, mert sorsdöntő kérdések megoldása vár a történelem legnépesebb, 31 tagú végrehajtó szervére. Ez természetesen legalább 31 szolgálati kocsit és gépkocsivezetőt, titkárnőt, kabinetfőnököt, helyettest és segédet, megannyi tanácsost meg egyéb kisegítőt is jelent. Gazdagabb, tehetősebb országoknak sincs ilyen népes kormánya, nem beszélve a vonaton vagy buszon, sőt kerékpáron közlekedő miniszterekről egyes skandináv országokban. Már-már magunk is megmosolyogjuk a bicikliző finn minisztert, aztán kínunkban az egyik, szolgálati kocsival, megkülönböztető hang- és fényjelzéssel a városba érkező tartományi tisztségviselőt.

Amúgy a vajdasági kabinetről senkinek sem lehet sok mondanivalója, hiszen amolyan dísz csupán, látszatkormány, hiszen az érdemi döntéseket a köztársasági szervek hozzák. Amíg Belgrádban nem hagynak jóvá egy javaslatot, indítványt vagy inkább kérelmet, addig hiába ugrál bárki is Újvidéken. A központosított országirányításnak ugyan számos (vagy inkább számtalan) hátránya van, de a jelek szerint ez az állapot mindenkinek megfelel: az irányítóknak és az irányítottaknak is. Ez utóbbiaknak jutott egy kis morzsa a közös asztalról, úgy érzik, hogy rendelkeznek valami hatalomféleséggel, és egyébként is jól elvannak. A külföld felé is jól mutat ez a látszatautonómia, amelynek titkári székeibe is részben új emberek kerültek. Ez még akkor is jó jel lehet, ha cselekvési lehetőségeik igencsak behatároltak.

Európa egyébként is mintha egyre messzebb kerülne tőlünk. A kínai államfő belgrádi látogatása megerősítette a két ország közötti „acélos” kapcsolatokat, ami azt is jelenti, hogy újabb hiteleket vesz fel Belgrád Pekingtől. Azt ugyanis már régen belátták a saját fejükkel, józanul gondolkodók, hogy a politika az érdekekről, és nem holmi szimpátiáról vagy szeretetről szól. Még akkor is, ha ötven autóbusszal viszik a fővárosba a párt vidéki tagjait is, hogy a belgrádi pártkatonákkal együtt üdvözöljék a rangos ázsiai vendéget. Nem hallottuk, hogy a szerbiai csirkelábak kínai exportja szóba került volna a megbeszéléseken, a repülő taxikról is hallgattak az illetékesek, pedig az jól jött volna, amikor Zimonyban a nemzeti stadion építési munkálatait megtekinteni az államfőt és kíséretét szállító autóbusz beragadt a sárba. Nem repülő csodataxi, hanem egy másik busz segítette ki a bajba jutott tisztségviselőket.

Hiába hirdették meg évekkel ezelőtt, Szerbiában az aranykor mintha késne.

 NÉMETH János