Írott talán nincs, de íratlan szabályai igenis vannak a bajnokok viselkedésének. Olyan szabályok és normák, amelyek még a legnagyobbakra is vonatkoznak. Évtizedeken vagy évszázadokon át alakultak ki, akár civilizációs vívmányoknak is nevezhetők, és a legtöbb sikeres sportember be is tartja azokat. Voltak, persze, vannak, és nyilván lesznek is kivételek. Emlékezhetünk Jesse Owensre, akivel egy Adolf Hitler nevezetű diktátor nem akart kezet fogni. Az amerikai vágtázó és távolugró méltóságteljesen viselte el a nyilvános megaláztatást: ami történt, nem az ő szégyene volt.

A siker fénye

Az idősebbek még emlékezhetnek a ma már gyakran átkosnak nevezett rendszerre, illetve annak örökös elnökére, aki viszont előszeretettel fényképeztette magát sportolók, énekesek, más művészek társaságában. Tito fogadta az olimpiai és világbajnokokat, akár egyéniben, akár csapatban nyertek az egykori Jugoszlávia sportolói. Rákosi Mátyás és Enver Hoxha vagy Mao-ce Tung még „hasznos tanácsokkal” is ellátta a világversenyek előtt a sportolókat – a korabeli propaganda szerint. A brit uralkodó óvatosabban állt a dolgokhoz: rendre megvárta a világsikert, mielőtt nemesi rangot adományozott sportoló alattvalóinak.

A politikusok, illetve tanácsadóik okkal gondolhatják, hogy a tömegek számára lényeges egy-egy olyan fotó vagy – újabban – tévészereplés, amely az állami vezetőt a sportban sikeres állampolgárral együtt ábrázolja. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy miről, illetve mit beszélgethetek a fotókon, illetve filmeken szereplők egymással. Tudja-e a politikus, hogy a birkózó olimpiai bajnok kötöttfogású birkózásban vagy szabad fogásban, és melyik súlycsoportban érte el a sikert, netán miért nevezik az egyiket görög–rómainak is?

Mindez most, alig két hónappal a szerbiai választások előtt vált ismét időszerűvé, amikor az államelnök fogadta Novak Đokovićot. Vajon miért? Az ausztráliai botrány már rég lecsengett, a „nemzet Noleja” mostanában éppen semmit sem nyert, valós oka tehát nem volt a ceremóniának, hacsak az államfő politikai propaganda céljából nem látta értelmét a találkozás jelenlegi időpontjának. Sürgős volt a dolog, mert ahogy becsukódott az ajtó Novak mögött, az elnök máris csomagolt, és indult Pekingbe, a téli olimpiai játékok megnyitójára, amelyen – mellesleg – a néhány szerb sportoló teljesen esélytelen…

Miért kellett ez a vizit a sportolónak? Számára semmi hasznot sem hozott, legfeljebb néhány szurkolója sajnálatát vagy bírálatát váltotta ki, mivel olyan politikai pocsolyába lépett, amilyent jó érzésű emberek kerülni szoktak. Amúgy meg érdekes, hogy mintegy tíz éve, két hónappal az akkori választások előtt Boris Tadić államfő is fogadta Novak Đokovićot.

A csürhe

Több mint egy évtizede vitatják nálunk, hogy meddig szurkoló a sportesemény lelátóján ordítozó néző, és mikor válik huligánná, csürhetaggá. Újabb aktualitása van most a régi disputának, hiszen a belgrádi piros-fehér klub vízilabdázói legyőzték ugyan a šabaciakat, de edzőjüket vérig sérthették a Crvena zvezda (állítólagos) szurkolói. A lelátón ugyanis kifeszítettek egy hatalmas feliratot, amely szerint „az albánok, a horvátok és a muszlimok nem testvéreik”. Egyértelműen utaltak így a csapat edzőjének horvát nemzetiségére. Az egyébként montenegrói sportember jó húsz éve még a világ legjobbja volt a sportágában, 1988-ban Szöulban az aranyérmes válogatott tagja, de kotori születésű, horvát nemzetiségű és katolikus vallású. Ez pedig zavarja az „etnikailag tiszta szerb sportot” követelő nézőket. Pontosabban egy olyan csoportot, amely rendszeresen megjelenik a sportrendezvényeken, és ilyen vagy ehhez hasonló incidenseket vált ki. Mintha létezne Szerbia fővárosában egy olyan szervezett banda, mely erre szakosodott. Belgrádi kollégám szerint erről lehet szó, és az illetékes szervek semmit sem tesznek a randalírozók megfékezése érdekében. Nem távolítják el őket a lelátókról, nem büntetik a hőzöngőket. Az országos vízilabda-szövetség is csak két nappal a sajnálatos esemény után ítélte el a történteket. Hasonló dolgokról magunk is írtunk, akár kézilabdameccsen, akár a focipályán fordultak elő. Vajon minek kell történnie ahhoz, hogy az arra illetékesek hatékony és erélyes intézkedésekkel megtisztítsák a sportpályákat ezektől az elemektől?

Mirko Vičević edző amúgy nemcsak vízipólósként, hanem emberként is példásan viszonyul a történtekhez: nem nyilatkozott, holott már hosszabb ideje dolgozik edzőként a fővárosi csapatnál. Azt már Danilo Ikodinović, Vičević egykori válogatott csapattársa kérdezi a hőzöngő csürhétől, hogy mi lesz, ha „ezzel a mesterrel akár három trófeát is szerez majd a csapat?”

(németh)