Hatalmas bejelentésre készült a szerb elnök a múlt héten. Előbb bejelentette, hogy majd hamarosan bejelenti, hogyan támogatják a jövő évtől a gyermeket vállaló szülőket. Átfogó támogatásról beszélt, majd kiderült, hogy az első gyermeket a jövőben nem 100 000, hanem 300 000 dináros támogatásban részesítik. Minden bizonnyal segít majd ez a támogatás az elsőgyermekes szülőknek akár az önállósodásban, akár a gyermek körüli kiadások fedezésében. Most jön azonban az a bizonyos DE!

Szerbiában 2006-ban 70 997 gyermek született, 2020-ban már csak 61 692. Tizenöt év alatt csaknem tizenötezres csökkenés ez, az elhalálozások száma pedig ennek csaknem kétszerese.

Amennyiben valóban a natalitás növelése a cél, akkor véleményem szerint nem (csak) anyagilag kellene ösztönözni a gyermekvállalásra. Kétgyermekes anyukaként tapasztalatból írom, hogy a gyermeknevelés nem csak pénzkérdés. A gyermekvállalás és nevelés az élet minden területén támogatásra szorul. Rendszerbeli változtatásra van szükség, és ezeken nem segít majd a háromszázezer dinár, vagy a havi tíz-tizenkétezer, amit a második vagy többedik gyermek után fizetnek éveken keresztül.

Ebből a pénzből nem lehet majd méltóságteljesebb körülmények között szülni, nem lesz kevesebb megaláztatás a szülőszobán, és nem lesz finomabb a kórházi reggeli. Nem tartják majd jobban tiszteletben a nők jogait és érzéseit, a mostoha bánásmód miatt ugyanis sokan nem is vállalnának második gyermeket még kétszer ennyi pénzért sem.

Amikor rendszerbeli változtatásokról beszélek, akkor arra is gondolok, hogy a nőket nem lenne szabad kirúgni a munkahelyükről, ha később gyermekük esetleg sűrűbben beteg a „kelleténél”. Nem lenne szabad hagyni, hogy a fizetésük hónapokat késsen, amíg a szülési szabadságukat töltik. Nem lenne szabad hagyni, hogy ne alkalmazzák őket csak azért, mert még nem szültek, vagy mert három vagy annál több gyermekük van – hiszen ezt óriási rizikóként éli meg a munkaadó.

Azt sem lenne szabad hagyni, hogy a Szerbiában élő gyermekek 23 százaléka éhezzen – a hivatalos adatok szerint ugyanis ennyi kiskorú él a létminimum alatt. Azt sem lenne szabad engedni, hogy egy-egy településen ne legyen normális játszótér, elérhető távolságban óvoda, bejuthasson a gyermekünk majd a bölcsődébe, és ne kelljen azon izgulni, hogy vajon kiveti-e a magából a rendszer, mert különbözik.

Lépni kell, és változtatni kell, de ehhez nem elég a 300 000 dinár. Mindennek változnia kell ahhoz, hogy a családoknak kedvük legyen gyermeket vállalni Szerbiában. Mert az én generációmnak még talán lenne kedve szülni, de hogy a gyermekeim itt alapítanak majd családot, ebben erősen kételkedem.

TÓMÓ Margaréta