A hétvégén nagy port vert fel a magyar irodalmi életben egy eredetileg a Prae művészeti portálon megjelent cikk, mely azt foglalja össze, miként nem kapott meg egy németországi műfordítói díjat Nádas Péter egyik regénye, a Rémtörténetek. Legalábbis a cím ezt sugallja, holott a szöveget olvasva egyértelműnek tűnik, hogy az említett könyv nem is volt annyira közel a díjazáshoz. Na, de nézzük csak, mi történt! A berlini Világ Kultúráinak Háza 35 ezer euró összdíjazású elismerését 2009 óta ítélik oda a kortárs nemzetközi irodalom egy-egy művének és első német nyelvű fordításának. A húsz könyvből az idén hat került fel a héttagú bírálóbizottság szűkített listájára: egy francia nyelven író, Párizsban élő szenegáli, egy, az Egyesült Államokban élő dél-koreai, egy jelenleg berlini száműzetésben élő orosz, egy fehérorosz, egy mexikói és egy francia író kötete – közülük egy férfi és öt nő. A nemrég a Die Zeit hasábjain két zsűritag által kiszivárogtatott információk szerint a döntéshozatalban szerepet játszott, hogy az egyik legtöbb pontszámot kapott szerző fehér francia nő, aki – a bizottság egyes tagjai szerint – bőrszínénél fogva amúgy is kivételezett helyzetben van, ezért helyette egy másik jelöltet akartak keresni a szűkített listára. Így került volna fel a lajstromra – zsidó származású, évtizedekig a szocializmusban alkotó írója okán – az egyébként eredetileg kevesebb ponttal rendelkező Nádas-regény, amit végül egy gyengébb minőségű, egyenesen Netflix-nívójúnak tartott könyv ütött ki a nyeregből arra hivatkozva, hogy szerzője egy barbadosi nő.

Sokan, akik mélyen elítélik a politikai korrektség túlburjánzását, most bizonyára a szívükhöz kapnak a woke-kultúra ilyetén túlkapását látva. Azok számára pedig, akik azt képzelték, hogy a jutalmak osztásakor kizárólag a minőség számít, egyenesen illúzióromboló lehet ezt olvasni. De érdemes észben tartani: minden díj az azt adományozók kultúravízióját hivatott reprezentálni, ilyen értelemben pedig inkább kultúrpolitikai, mint irodalomtudományos érvek játszanak szerepet az odaítélésében. A Világ Kultúráinak Háza esetében a posztkoloniális nézőpontok a leghangsúlyosabbak (amiket egyesek az egykori gyarmatosítók bűntudatának neveznek), vagyis hogy olyan, korábban elnyomásban élő irodalmárokat tegyenek láthatóbbá, akik hitelesen adnak hangot a saját kisebbségüknek. Ilyen szempontból pedig az idei zsűri végső döntése nagyon is helyénvaló lett, hiszen a díjat az a Mohamed Mbougar Sarr nyerte el Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényével, aki bevándorló családból származva képes volt észrevenni a francia magasirodalom piedesztálra emelt műveinek parodisztikus vonásait. Szerettem olvasni, már csak azért is, mert mindennek ellenére a szépirodalomhoz írt himnusz is benne van ebben a könyvben.

Kellően bölcs díjazottak rendszerint pontosan tisztában vannak azzal, hogy a díjakat az aktuális ideológia függvényében osztják, ezért is nyilatkoznak szerényen az elismeréseikről. Képzeljük csak el, ha nekünk kellene kiválasztanunk húsz egyformán remek könyv közül a legjobbat, mi lenne a szelekciónk alapja? Noha az irodalom egy szakma, és vannak objektíven mérhető és megtanulható elemei, végül mégiscsak a személyes preferenciáinkra hagyatkoznánk: az egyéni ízlésünkre, a világnézetünkre, az élettapasztalatunkra – még akkor is, ha ezeket esetleg megpróbálnánk kevésbé szubjektív indokokkal megmagyarázni. Mondom ezt úgy, hogy magam is voltam már zsűritag, így belelátok a bírálóbizottságok munkájába.

A vajdasági magyar közéletben az elmúlt tíz–tizenöt évben visszatérő téma a díjazásé. Hol az merül fel, hogy kinek van joga díjat osztani (rám is mondták már, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mi számít jónak), hol az, hogy kik kaphatják meg az adott díjat (például jár-e innen elszármazottaknak), hol pedig az, hogy hányszor lehet ugyanazt a díjat kiérdemelni. A kommentelők körében legutóbb az korbácsolta fel az indulatokat, amikor tavaly Lovas Ildikó – Maurits Ferenccel megosztva ugyan, de – 2021 után ismét elnyerte a Híd Irodalmi Díjat. A felületes szemlélőnek kicsit olyan érzése lehetett, mintha puszta szervilizmusból nem merték volna nem díjazni a szabadkai írónőt. Ha szemügyre vesszük, hogy egy díj bírálóbizottságában hány pártfunkcionárius, intézményvezető és szakmai kompetenciája miatt odakerült személy van, akkor képet kaphatunk arról, kell-e a díjazott személyén csodálkozni. Ami meg igazán dönt egy-egy műről, az úgyis az igényes olvasó lesz, akit csak díjakkal nem lehet meggyőzni.

Ide kívánkozik egy díjazott és díjazatlan szerzők számára is megfontolásra érdemes idézet a már említett Mohamed Mbougar Sarrtól: „Nem az írói lét romantikája kedvéért írunk (az ma már röhejes); nem is megélhetésből (öngyilkosság volna); nem a dicsőségért (elavult eszmény, korunk a celebeké); nem a jövőnek (a jövő semmit sem vár tőlünk); nem akarjuk megváltoztatni a világot (nem a világot kell megváltoztatni); az életet sem akarjuk megváltoztatni (az élet nem változik); de nem is valami állásfoglalás, hogy írunk (hagyjuk az elkötelezettséget a hősirodalomra); és nem szolgálunk fel ingyenlakomát (nincs illúziónk, tudjuk, hogy mindennek ára van, a művészetnek is). Akkor hát miért írunk? Nem tudjuk, és talán pont ez a válasz: azért írunk, mert nem tudunk semmit, azért írunk, mert nem tudjuk, mit lehetne kezdeni a világgal, ha csak nem írni, reménytelenül, mégsem feladva, makacs örömmel, kifulladásig…”

BERÉNYI Emőke