Áldás és átok
Nem hiszem, hogy napjainkban iskolai berkekben lenne gyakoribb és megosztóbb kérdés a mobiltelefonnál.
A legnagyobb vihart keltő incidensekben kivétel nélkül főszerepet játszik, de megannyi más esetben is fontos tényezőként jelenik meg.
Bár a mobiltelefonok iskolai használatával kapcsolatos viták korábban, az okoseszközök szélesebb körű elterjedésével kezdődtek, a járvány és a távoktatás kényszerítő körülményei egyrészt csaknem nélkülözhetetlenné tették, másrészt az ezzel járó gondok is gyakoribbá és összetettebbé váltak.
Ma már nemcsak a középiskolások, de az általános iskolások (szinte) mindegyikének a táskájában, zsebében ott lapul egy-egy méregdrága új és villámgyors vagy használt, de hozzáférhető, kicsit lassú, nem annyira „mindentudó”, ám még mindig használható okostelefon, amely a digitális kihívások iránt különösen fogékony fiatal nemzedék kezében áldás és átok is egyszerre. Egy azonban bizonyos: tartósan nem lehet kivenni a kezéből sem jó szóval, sem tilalommal, sem kényszerítéssel.
Miként az is bizonyos, hogy a jelenlegi használati szokások „vadhajtásait” haladéktalanul vissza kéne nyesni, mert különben egyre gyakrabban történnek majd az elhíresült trsteniki esethez hasonlók, sőt annál durvábbak is.
Ahogy a médiában és a közösségi oldalakon láthattuk, az egyik szendrői (Smederevo) középiskolában valóságos közelharccá fajult a mobiltelefon tanórai használata körül kirobbant vita egy diák és a matematikatanára között, amelyben mind a diák, mind az indulattól felajzott tanár fellepése elrettentő példája lehetne a méltatlan iskolai magatartásnak. A részleteket elolvashatják itt: https://szmsz.press/2023/03/03/mobiltelefon-miatt-dulakodott-a-matematikatanarral-egy-kozepiskolas/.
És ez még korántsem a legrosszabb lehetséges kifejlet. A virtuális világ kíméletlen és kiszámíthatatlan. Minél szorosabban kötődik hozzá valaki (a fogékonyságuk miatt sérülékenyebb kamaszok különösképp), annál könnyebben esik bele megannyi csapdájának valamelyikébe: a körülöttük ólálkodó szemfüles zsákmányvadászoktól a virtuális világ olykor ön- és közveszélyes kihívásain át a külvilágtól vészesen elválasztó függőségig.
E csapdák bármelyike iskolai incidensként is megjelenhet, és ki tudja, hogy fog majd kikecmeregni belőle.
Elszánt lépések
A mobilok iskolai használatának mederben tartása a Covid-járvány előtt is gyakori téma volt, mert korábban is előfordultak nemkívánatos esetek. Egy-egy tiltó vagy korlátozó, netán begyűjtési kísérlet már akkor sem járt teljes sikerrel. Ha nem tévedek, a 2013-as törvénymódosítás „súlyos tanulói kötelességszegésnek” minősítette a mobiltelefon, elektronikus berendezés és más eszközök használatát mások jogait veszélyeztető célokra vagy az osztályozás alkalmával csalás céljaira”, ám ezt a rendelkezést a záróvizsga kivételével nemigen sikerült betartatni. Főként a hosszadalmas procedúrával járó fegyelmi eljárás és a végén kiróni rendelt, de egy félhangos „noná”-val egyenértékű megrovó miatt. Az eszköz átmeneti elvétele pedig – az elvi szülői támogatás dacára – nemcsak a diákok ellenállásába, hanem gyakran a szülők rosszallásába is ütközött.
Éppen ezért bátor döntésnek számít egy-egy iskola elszántsága, hogy a saját háza táján rendet tegyen a kérdésben. A sajtó már több olyan intézményről is hírt adott, amely „az országban elsőként” megtiltotta a mobilok használatát az iskolában. Környékünkön a bajmoki iskola kapott nagy publicitást, a szerb sajtó egy része viszont a Versec környéki Homokszil (Uljma) iskolájának adta a pálmát. Kb. egy évvel ezelőtt az egyik prokupljei iskoláról írták, hogy ilyen szigorú lépésre szánta el magát.
Természetesen külföldi példa is van. A BBC úgy tudja, hogy a kínai hatóságok a gyermekek látásának megóvása és az internet- és játékfüggőség megelőzése érdekében az egész országban betiltották a mobiltelefonok használatát az iskolákban, de a francia parlament is hozott egy hasonló törvényt.
Vitorla nélkül nem megy
Nem tudni, meddig és milyen mértékben sikerül nálunk az elszánt döntést végrehajtani, de nem is ez a lényeg, hiszen korántsem kíséri osztatlan egyetértés, sőt az érintett diákok, tanárok és szülők között legalább annyi, ha nem több bevallott vagy be nem vallott ellenzője van, mint ahány támogatója
Valójában nem a mobilokkal van baj, bár kétségtelen, hogy elvonhatják a figyelmet értékes közösségi és oktatási tartalmaktól, hanem arról, hogyan lehetne az öncélú használatot féken tartani, és a korábbi tartalmak (barátkozás, körültekintően és tudatosan kínált ismeretek stb.) valós értékét visszaadni.
A teljes tiltás erre egyáltalán nem alkalmas. A tanórai mobilhasználat valamilyen korlátozására viszont égető szükség van, mert mindenképpen gátat kellene vetni egyrészt a „mások jogait veszélyeztető” használatnak (pl. az engedély nélküli fotózásnak, filmezésnek), másrészt annak, hogy a telefonon elérhető, jobbára ellenőriz(het)etlen tartalmak „unaloműző elfoglaltságként” a tanórán folyó közös munka helyébe férkőzzenek.
Kérdés viszont, hogy van-e a pedagógusoknak (a legkompetensebbeket is ideértve) annyi tartalék kreativitásuk, tudnak-e napról napra annyi új és érdekes információval szolgálni, ami fel tudja venni a versenyt a virtuális világ kínálatával. Elvárható-e ez egyáltalán? És vajon megvan-e mindenütt, minden diákban az ehhez nélkülözhetetlen fogadókészség?
Vagy marad egy másik lehetőség: hogy megpróbáljuk az ellenszelet a saját vitorlánkba fogni. Ehhez azonban megfelelő vitorla kell. Anélkül nem megy. Navigare necesse est! Hajózni muszáj, de szélcsendben nem lehet haladni. Viharban meg vergődik a hajó, amíg ketté nem törik.
De hol szerezhetnénk megfelelő vitorlát, hogy ellenszélben is haladni tudjunk? Akár cikk-cakkban is, de előre.
BERETKA Ferenc
