Nemzedékem még mesekönyveket olvasott, mesékkel altatta csemetéit, akik már tévén nézték az esti meséket. Mondanám, hogy nyilván ez a dolgok rendje, a világ változik, a fejlődés pedig megállíthatatlan. Legfeljebb lefékez(ődik) időnként, hogy aztán új lendületet vegyen. Mára eljutottunk a nappali mesékig, amiket a technika fejlődése mellett elsősorban a politikának, illetve a politikusoknak köszönhetünk.

A kitekert izzó

A villamosság szakértői az izzószálas fényforrást, népnyelven a villanykörtét vagy villanyégőt nevezik izzónak, mivel valójában „izzólámpában, elektroncsőben árammal izzásba hozható szén- vagy fémszál” a ma már minden háztartásban megtalálható, hétköznapinak számító fényforrás. Nem tudományos értekezés következik most, hanem egy hétköznapi mese bevezetője: itt és most, a 21. században.

Komolynak szánt, de viccesre fordult ugyanis egy miniszterelnöki elmélkedés és emlékezés Belgrádban. Ana Brnabić, az ügyvezető kormány elnöke ugyanis az energiával való takarékosság jegyében kijelentette, hogy ő bizony, amíg Londonban élt, kicsavarta az izzót, hogy így is spóroljon, mert sokba került az energia. Erre aztán maga az államfő reagált, ami azért is furcsa, mert általában fordítva szokott ez történni; a kormányfő ismétli meg az államelnök (ahogy ő nevezi: a főnök) mondandóját, netán üzenetét. Amiből nincs hiány, hetente többször, már-már naponta nyilatkozik az államfő, aki ezúttal másképp fogalmazott: „Nem vagyok annyira tudatos, felelős ember, hogy kitekerjem az égőt” – mondta. Az energiaellátáshoz értő szakemberek szinte kórusban intenek bennünket takarékosságra, de nem az izzók tekergetését szorgalmazzák, inkább az épületek szigetelésére, az alternatív energiaforrások használatára hívják fel a figyelmet.

Az egyszerű (szavazó)polgár aztán most kapkodhatja a fejét: tekerje, vagy ne tekerje az izzóit, miképp spóroljon, miközben a villanygazdaság dolgozóit is felszólították a legnagyobb állami cég vezetői, hogy takarékoskodjanak az árammal. Arról, hogy a vezetők hozzá nem értése, a pártalapú foglalkoztatás következménye lenne az áramhiány, alig esik szó. Hivatalos helyen nem elemzik, hogy miért lett Szerbia áramexportőrből áramimportőr, miért fizettetik a fogyasztókkal a téves káderpolitika árát.

Ahogy a cukorhiány igazi okait sem feszegetik az illetékesek. Csupán a kolléga szellemeskedik, hiszen szerinte „a norvég labdarúgók elvitték a három pontot Belgrádból, és a boltjaik is tele vannak cukorral”. És mindkét dolog felháborító meg irigyelhető.

A tüzelő ára

A fatelepeken már a száz euró felé közelít a tűzifa köbméterenként ára, holott tavaly még ennek a feléért is vehettünk akácot, bükköt vagy gyertyánt. A pellet ára ugyancsak az egeket ostromolja, és megint az állami erdőségek igazgatóságát hibáztatják a gyártók. Állítólag ott van a szűk garat, és nem az ukrajnai háború az oka az ellátási zavaroknak, a termelés akadozásának. Az állami költségvetésből pénzelt sajtószervek természetesen bölcsen hallgatnak a bajokról, nemhogy híreket, oknyomozóriportokat láthatnánk és olvashatnánk a bajok valós okairól. Az államfő közben két héten belül előbb megijeszti a népet, a legnehezebb télről vizionál, majd pedig megnyugtatásul közli: nem lesz gond az energiaellátással, ahogy élelmiszerből is lesz elegendő. Az elnöki kabinet utána beharangozza az államfő moszkvai látogatását, az orosz elnökkel való találkozót és megbeszélést, amiből a végén csupán egy telefonbeszélgetés lesz. Annak azonban rendkívül pozitív a kicsengése: baráti áron, másoknál olcsóbban kapja Szerbia az orosz gázt, az ellátás biztonságos, és a folyamatossága is garantált. Minden rendben lesz tehát, minden szép és jó lesz, mint a mesében. A hitetlenkedők most is csóválják a fejüket: majd decemberben meglátjuk – mondják. Hozzátéve, hogy addig még sok minden történhet, de az is előfordulhat, hogy az ígéretekből nem lesz semmi. Érvelnek a kínai repülőtaxikról és a csirkelábkivitelről szóló mesékkel, az egykori Zastava (most Fiat) gépkocsigyárban kialakult helyzettel. Itt ugyanis az elektromos személyautók két év múlva kezdődő gyártásáról szóló bejelentés, a csinnadratta után kiderült, hogy külföldi cégeibe küldené a kragujevaciakat a Fiat, amiért azok nem igazán lelkesednek. A sok mese és mendemonda után most az is kiderült, hogy mintegy 500 dolgozó vált munkaerő-felesleggé a szerbiai nagyvállalatban.

A sávok száma

Szűkebb hazánkban továbbra is tart a szerb–magyar határátkelőkön a tömegnyomor. Ahogy évek óta, úgy mostanában is órákat várakoztatják az autósokat, teherautókat, buszokat, de a gyalogosan közlekedőket is. Itt a magyar beléptetési rendszer gyakori lefagyása mellett a szintén magyar hivatalos személyek hihetetlenül kényelmes és lassú munkája jelenti a bajok forrását. Már-már ún. fehér sztrájkra gondol az ember, amikor az egyenruhások többórás várakozást követően elkérik az okmányait, és vidáman csevegnek tovább. Az áprilisi választási kampányban Pásztor István, a VMSZ és Vajdaság Képviselőházának elnöke személyesen adott jelet hat új sáv építésének megkezdésére az E–75-ös autópálya Horgos–Röszke közötti átkelőjénél. Az annak idején az Európai Unió által pénzelt átkelőépítéssel nem volt, és nincs is baj. Szerintünk sávhiány sem okoz szűk garatot. A vajdasági magyar politikus is tudja, hogy a bajok forrása az útlevélkezelők és a pénzügyőrök hozzáállása. Gyakori utazóként állítom: volt arra is példa, hogy a bejövő sávokat is felhasználva engedték át az embereket és a személyautókat a hivatalos magyar szervek, ideiglenesen kibővítve az átkelőt. Csupán hozzáállás, jóakarat, empátia kérdése az egész, és még a mostani sávok számát sem kell mindenáron megnövelni. Hacsak nem az aranykor miatt van erre (is) szükség.

NÉMETH János