Félig-meddig vesztegzárban ugyan, de elmúlt az idei húsvét. Aki a Teremtő áldásával még otthon ünnepelhetett, és nem kényszerült karanténba vagy gyógykezelésre a vásárcsarnokokban, egykori laktanyákban és másutt kialakított „hadikórházakban”, ahol esetleg idegen ország katonaorvosai(!) vizsgálták és kezelték (vagy sem), ne adja isten, lélegeztetőgépre szorult (volna), amelyek valós száma tényleg államtitok, ám beszerzésükért éjt nappallá téve küzd az, aki szerint ez is az ő dolga, nos, az a szerencsés polgár főtt sonkát is ehetett, meg kolbászt tojással, tormával. Gyerek és felnőtt egyaránt, hisz a hatvanórás vesztegzár alatt volt bőven idő elkészíteni és elfogyasztani. A szépkorúak nagy részének is, gondolom én. Föltéve persze, hogy idejében megkapták a járandóságaikat, továbbá a lassan rendszerré váló „csúsztatott munkarend” szerint előbb vasárnap, majd szombaton, végül pénteken hajnalban fel tudtak kelni. Amikor is csak nekik és csak értük kinyitottak a boltok, és vehettek sonkát meg mindent, ami kell. Tojást bizonyára, tormát is talán. Hogy a sonkával hányadán állunk, nem tudom biztosan – mert a pártlogóval díszített „segélycsomagokban” ilyesmit hiába keresett az, aki kapott –, meg néhány sört vagy egy üveg bort is az ebédhez. Igaz, a gyermekeiket, unokáikat hiába várták az ünnepi asztal mellé… 

Mert egy az akol, és egy (vagy kettő?) a pásztor. Egységes országban mindenki egységes jóban-rosszban. Továbbá fő az egészség, meg hogy maradjunk otthon! Belgrád és Niš mellett (mert az eredeti szándék szerint csak e két nagyvárosban volt indokolt a szigorítás) vesztegzárba kényszerült Vajdaság is, ahol, bár fegyelmezettebb a lakosság, és hála istennek, egyelőre még visszafogottabban terjed a kór. De megmondták nekünk videóüzenetben, hogy „ez így helyes, … és várhatóan a pravoszláv húsvét idején is ilyen intézkedések fognak lenni”.

Átcsúszik a kampány?

Távoktatott diákjainknak is csak a négynapos vesztegzár jutott tavaszi szünet helyett, de húsvétkor elmaradtak a televíziós tanórák, meg a virtuális tanári kapcsolattartás is vélhetően csak az ünnepi jókívánságokra terjedt ki. Vallásos tartalmakból viszont jutott elég, így a kötelező iskolai hittanórákat ki lehet pipálni.

Kedd óta folytatódik minden a sehogyan meg nem szokható rend szerint.

Sőt: akkora a nyüzsgés és a nyomulás az oktatásban is, hogy az ember már kénytelen azt gondolni, ez a félelmetes járvány a nagyszabású, de „nem létező” kampány részévé vált, szereplői pedig elkeseredetten küzdenek azért, hogy ha egyszer véget ér, minél előnyösebb helyzetből lépjenek tovább. Sőt, ha lehet, magából a helyzetből is hasznot húzzanak.

A vajdasági magyar nyelvű távoktatás teljes egészében az MNT irányítása alá került, amit önmagában akár jónak is vehetnénk, ha lépten-nyomon ki nem bújna alóla a szervezetre oktrojált egypártiság olyannyira, hogy lassan már elmosódik a határ a tanács ernyője alatt meghúzódó szakmai csoportok és maga a párt között.

Így az oktatási Fb-csoportokban tiszteletre méltó folyamatossággal és naprakészen tájékozódhatnak a pedagógusok az oktatásirányítás legfelsőbb szintjéről érkező meglehetősen rapszodikus újdonságokról, hovatovább, a legfrissebb írásos anyagok jelentős részét is viszonylag rövid időn belül lefordítják magyarra. Erre, mondjuk, „rendes állapotban” nemigen volt példa. Sőt, az államtitkár asszony videóüzeneteiben folyamatosan tanácsokat ad ahhoz, hogyan lehet eligazodni a minisztériumi utasítások útvesztőiben.

Ugyanakkor e csoportok némelyikében rendre megjelennek a pártra konkrétan utaló elemek (logók, szlogenek, pártvezetők nyilatkozatai stb.), sőt immár a párt saját oldalán is jelennek meg oktatási tárgyú témák, nyilatkozatok, interjúk nemcsak politikusokkal, de gyakorló pedagógusokkal is, és ezeket osztják meg a szakmainak mondott oldalakon az eredeti forrás összes látható jegyével együtt.

Némely bejegyzésből azt is tudni, hogy a vajdasági magyar nyelvű távoktatási „projekt” anyaországi támogatásból valósul meg, ami egyből „magyarázatot” ad arra is, hogyan lett hirtelenjében pénz, ergó kapacitás a fentebb felsorolt, de rendes körülmények között soha nem tapasztalt pluszszolgáltatásokra. Ezt a tartomány is megfejelte tizenhat millióval (egy átlagos iskola kétévi költségeivel!) csupán a kisérettségi televíziós felkészítőjére.

Mintha a kampánypénzekből irányítottak volna át erre a területre, hogy a kényszer leple alatt azokat is elérjék, akik amúgy nem mennének el egy kampányrendezvényre.

Kell-e a túlzott igyekezet?

A nyomulás és a helyezkedés szindrómája helyi szinteken, sőt egy-egy intézményen belül is tetten érhető. Elég csak néhány iskola honlapját vagy közösségi oldalát követni, hogy láthatóvá váljon az izzadságszagú igyekvés, amely azt lenne hivatott széles körben igazolni, mennyire nagyon, de nagyon jó választás volt egy-egy iskola „felkarolása”, „saját ember” fotelba ültetése és/vagy politikai pályára állítása – mert attól kezdve szédületes ütemben beindul a munkának mondott simulás. Tucatszám posztolnak képeket lázas otthoni ténykedés közepette, és ami még rosszabb, a minisztériumi kérés (inkább utasítás) ellenére tömegével tesznek közzé fotókat és videókat, amelyeken diákok láthatók.

És hiába a hivatalos intelem: „ne túlozzák el a gyermekekkel szemben támasztott követelményeket azért, hogy megmutassák, amit normális körülmények között sem tettek”, amikor megdöbbentő tapasztalatok igazolják, mennyi energiát követel a túlbuzogott távoktatás: „Hát nagyon sokat. Időt nem tudok mondani. Egész nap valamit csinálni kell.” „Nagyon sok időmet elvesz, folyamatosan kísérni kell, mit hova küldünk, időre… Sokszor ettől vagyok stresszes. Szinte egész nap tanulunk … de majd jó lesz a vége!” – írják közösségi bejegyzésekben a szülők. Vagy nyílt levelében: „Kérem szépen, vegyünk vissza a tempóból, ha nem akarjuk, hogy a folyamatos feszültség, veszekedés, békétlenség családokat tegyen tönkre, és egy életre aláássa a szülő és gyermeke közti kapcsolatot!” (csaladinet.hu)

Pedig a java még csak ezután jön!

BERETKA Ferenc