Miközben az egész világot régen látott tőzsdepánik árasztotta el a hét elején, Szerbiában mintha teljesen más film forogna. Ugyan a sajtó itt is reflektál mindarra, ami egy pazar világgazdasági válság előszele is lehet, azért a közfigyelem középpontjában mégis egészen más dolgok szerepelnek.

Az államfő hosszú idő után végre valami olyasmivel foglalkozott, ami valóban a feladatai közé tartozik, nevezetesen a majdani kormányfő kijelölésével. Természetesen ezt sem úgy tette, ahogyan azt az alkotmány előírja a számára – hiszen sehol sem szerepel az az elvárás, hogy hazudozni kell az esetleges jelöltről. Aleksandar Vučić ugyanis előbb azt jelentette be, hogy majd bejelent valamit, aztán meg azt, hogy „két lehetséges jelölt van, egy pártpolitikus és egy párton kívüli személy”, majd pedig azt, hogy a bejelentést vasárnap este teszi meg. Végül a bejelentés után hosszasan elmélkedett arról, hogy miért is nem a ljubljanai polgármestert, Zoran Jankovićot jelölte. A szlovén főváros első embere állítólag azt mondta neki, hogy „októbertől ráér”, meg amúgy is van szerb állampolgársága; aztán ezt Janković meglehetősen gyorsan cáfolta, mondván, maradna még Ljubljana élén, hiszen mandátuma másfél év múlva jár le, amúgy meg nincs is szerb állampolgársága…

Persze, pszichiáterek lennének a megmondhatói, miért hazudozik valaki kényszeresen, még akkor is, ha amúgy semmi szükség rá. A majdani kormányfő azonban a medicina egy másik ágát képviseli: az államfő ugyanis úgy döntött, hogy Đuro Macut endokrinológust bízza meg a kormányalakítással. Macut doktor jó nevű szakember, egyetemen is tanít, eddig nem is vállalt politikai szerepet, akár jó választásnak is tűnhet. A jó doktor azonban a belső elválasztású mirigyek működésének élettanával, azok betegségeivel foglalkozott eddig, a legkevésbé sem az olyan feladatokkal, mint egy ország éves költségvetésének összeállítása, az állam működésének megszervezése vagy, amire jelenleg a legnagyobb szükség lenne, egy mély válságban lévő állam üzemképességének biztosítása.

Macut doktor ugyanakkor alapítója annak a valaminek, aminek létrehozását Vučić már két éve lebegteti: ha jól értelmezzük, ez a mozgalomszerűség lenne hivatott a Szerb Haladó Párt helyébe lépni, miután a haladók a végtelenségig kompromittálódtak már az élet minden területén. Macut doktor tehát nem párttag a szó szoros értelmében, de azért azt senki sem várja tőle, hogy az eddigiektől eltérő, a haladóktól független politizálást folytat majd, hogy esetleg igyekszik majd csillapítani a pattanásig feszült közhangulatot, netán hozzájárul a közéleti viharok csillapításához, valamilyen kompromisszumra törekszik az egyetemistákkal, a tanárokkal, az egyetemi professzorokkal vagy a társadalom más felbolydult csoportjaival.

Mivel Macut doktor ugyan jó orvos, de a kormányzáshoz vélhetően keveset ért, fennáll a gyanú, hogy lényegében dísznek ültetik a kormány élére, és a valós döntéseket a nevében valamely kipróbált haladó (vagy mozgalmista) káder hozza majd meg – biztosítékképpen arra, hogy lényegi változásokra ne is számíthassunk.

Persze, sok minden kiderül a jövőbeni kormány várható magatartásáról, ha nyilvánossá válik a majdani miniszterek névsora. Abból azért majd lehet következtetni erre-arra, de lapzártánk pillanatában ez a lista még nem került elő.

A politikai elemzők zöme azonban azt állítja: átmeneti lesz ez a Macut-kormány, amíg az ország ura kitalálja, hogy tulajdonképpen mit is csináljon a soha nem látott mértékű válsággal. Több mint öt hónapja blokád alatt állnak az egyetemek, az iskolákban hol van tanítás, hol nincs, mindenfelé mindennaposak a tüntetések, jelenleg éppen többtucatnyi egyetemista biciklizik Strasbourgba, hogy hírét vigye az Európai Unióba is mindannak, ami mostanság Szerbiában történik. A csapat Újvidékről indult, átkerekezett Magyarországon (ahol a helyi hatóságok szégyenszemre még a menet biztosítását sem vállalták), egy rövidebb szlovákiai szakaszon, majd Ausztria következett a mintegy ezernégyszáz kilométeres túrán.

S amíg ők pedáloznak, itthon maradt társaik két újabb követelést csaptak a már meglévő négyhez: az ötödik a március 15-én bevetett „valami” kivizsgálására és nevesítésére vonatkozik, a hatodik pedig annak megállapítására: ki a felelős azért, hogy Aleksandar Vučić március 17-én tévéstábok karéjában parádézhatott védőfelszerelés nélkül a súlyos égési sérüléseket szenvedett észak-macedóniai páciensek között, azok életét veszélyeztetve a Szerbiai Egyetemi Klinikai Központban.

Az elmúlt hét egyik színfoltja volt a jobb napokat is látott Čedomir Jovanović szereplése a Tanjug Tv-ben: a harminc évvel ezelőtti egyetemistatüntetések egykori csillaga beült a stúdióba, majd, mint akit felhúztak, elkezdett beszélni arról, hogy mi mindent tud ő a március 15-én történtekről. Csacsogott arról, hogy a belügyminiszter nem is tudott a hangágyúk létezéséről, hogy a belgrádi városháza falai mögé egy magán őrző-védő cég kétszáz fegyverese vackolta be magát, hogy erről ő értesítette a belügyminisztert, aki aztán rendőrökkel vonta körbe az épületet, nehogy ezek kijöhessenek, hogy folyamatosan kapcsolatot tartott az egyetemistákkal meg a hatóságokkal, hogy a hadsereg vezetői nyomasztották az államfőt azzal, hogy az egyetemisták a tizenöt perc néma csend után megtámadják a parlamentet, s hogy a hangágyút csak arra használták, hogy „megijesszék” a tüntetőket, senki sem akart sérüléseket okozni senkinek… „Megakadályoztam a polgárháborút” – mondta Jovanović egy pillanatban.

Beszélgetőtársai dermedten hallgatták a nyolcperces eszmefuttatást, majd egyikük meg is jegyezte: ezt, ugye, nem akartad élőben elmondani?

Pedig igazán izgalmasakat mondott, gyakorlatilag minden szava ügyész után kiált. Ha igaz, azért, ha meg nem, akkor azért.

Mert akárhogy forgatjuk, itt nagyon úgy tűnik: a rendőrségnek nem ura a belügyminiszter, a rendőrség nem ura a közrendnek, vannak csoportok, amelyek ismeretlen személyazonosságú vezetés alá tartoznak, rendelkeznek nem rendszeresített fegyverekkel, és be is vethetik azokat. Mindez pedig több mint aggasztó nemcsak a jogállam működése, hanem az állam egészének léte szempontjából.

Nagyon, nagyon gyorsan kellene valahogy kikászálódni ebből a válságból, ha jót akarunk magunknak. Aleksandar Vučićnak nincs erre jó forgatókönyve, nem is lehet, hiszen ő csak a káoszteremtéshez ért. A Macut-kormány feladata az időnyerés: arra jó, hogy a normalitás és cselekvés látszatát keltse, amíg valaki ki nem találja, hogyan is kéne megoldani a társadalmi válságot.

Az egyetlen tényleges megoldás – a tisztességes, szabad választások megtartása, amelyet megelőzne a médiapluralizmus biztosítása, illetve a választói névjegyzékek rendbe hozása – azonban elfogadhatatlan Vučić számára.

Pedig ha valaki egy valóban szabad és demokratikus választásokat követően szerezne többséget, annak a legitimitása megkérdőjelezhetetlen lenne, még akkor is, ha azt a jelenlegi államfő valamilyen formációja nyerné. A merev elutasítás azonban arra enged következtetni: ő is tudja, hogy egy ilyen választást nem nyerne meg.

Ezért vagyunk bajban.

 KOCSÁNYOS Pálma