Annak ellenére, hogy már elcsitultak a hullámok a szélsőjobbos Dveri kéttucatnyi tagjának a parlament épülete előtt kiváltott botrányával kapcsolatban, aligha lehet ilyen gyorsan „lenyelni” a történteket. Az ottani viselkedésnek ugyanis, adott esetben, messzemenő hatása (is) lehet.

Az ugyanis akár „elviselhetőnek” is nevezhető, hogy az aktivisták, akik között néhányan meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkeznek, fizikailag is rátámadtak a T. Ház ülésére érkező más pártbeli képviselőkre, hiszen az ilyen garázda magatartás még belefér térségünk folklórjába, viszont a tévé élő közvetítéséből értesülhettünk Obradovićnak a rendőrséghez, a katonasághoz és a titkosszolgálathoz intézett felhívásáról, miszerint „ne tétlenkedjenek, hanem döntsék meg a mostani hatalmat”.

Akárhogyan is csűrjük-csavarjuk ezt a megnyilatkozást, a tartalma meglehetősen egyértelmű. Vagyis az alkotmányos rend erőszakkal való megdöntése. Egyszerűbb nevén: államcsíny.

Megdöbbentő, hogy ezt a kirohanást a képviselők és az illetékes állami szervek is szinte egy vállrándítással tudomásul vették. Ugyanakkor a bejárat előtti randalírozás miatt tizenötöt közülük bekísértek, és a szabálysértési (?!) bíró elé állítottak.

A történéseket a képviselőházi pártok egyike sem hagyta szó nélkül. Képviselőik nyilatkozataiban, közleményeikben a tartalom teljesen azonos: megengedhetetlen, hogy valaki büntetés nélkül polgárháborúra szólítsa fel a lakosságot és a fegyveres erőket, illetve az ország erőszakszervezeteit.

Ebbe a nyilatkozatháborúba – természetesen – az állam első embere is bekapcsolódott. A tőle az utóbbi időben megszokott mérsékelt és nem kis mértékben színpadias hangnemben fejezte ki megbotránkozását, s váltig hangsúlyozta, hogy a törvények mindenkire egyaránt vonatkoznak. Hangsúlyában azonban fellelhető volt némi békítő jelleg is.

A hatalmiak indignálódása és a polgárháborúra való felszólítással kapcsolatos félelmük aligha nevezhető kizárólag a választási kampányban immár hagyományos megnyilatkozásnak, hiszen ők tudják a legjobban, hogy mit jelent az úszítás. Szerbia csúcsvezetőségében napjainkban is megtalálhatók (külügy-, védelmi) miniszteri rangban a kilencvenes évek prominens hangadói, mi több az államelnök az említett időszakban tájékoztatási miniszterként alaposan megkesrítette az akkori népellenes, országromboló rezsim ellen fellépő szerkesztőségek életét. Ők tehát igencsak tisztában vannak azzal, hogy a rigómezei csata 600. évfordulóján elhangzott hirhedt beszéd („Azt mondják, nem tudunk dolgozni! De verekedni tudunk, és fogunk is!”) következményeinek esetleges megismétlődése mivel járna. Az idősebbek még emlékezhetnek a huszonkilenc évvel ezelőtti eseményekre, amikor a hadseregtábornok-hadügyminiszter nem kevesebb mint kétszázötvenezer tartalékost szándékozott mozgósítani, akikkel Horvátországot szerette volna lerohanni. Kénytelen volt azonban csalódni, mert csupán tizenhatezren csatlakoztak a lázálomszerű tervéhez, s közülük is, a későbbiek folyamán, nem kevesen felhagytak a haza idegen földön történő védelmével.

Ez a Nagy-Szerbia létrehozását célzó vérgőzös agyrém, a hozzávetőleges számítások szerint, százezer halottal, hárommillió otthontalanná válóval, lerombolt városokkal és (a srebrenicai) népirtással írta be magát az ország történelmébe.

A sötét múltjuk miatt napjainkban sem jogos az ismét éledező félfasiszta ideológia elleni fellépésük, de talán igazat kellene adnunk nekik, ha erélyesen lépnének fel a dverisek és a hozzájuk hasonlók ellen.

Azért fogalmazunk feltételes módban, mert jószerivel előre borítékolható, hogy némi pénzbüntetés vagy néhány hetes elzáráson kívül más, keményebb ítéletek is születhetnek. S ez már a jogállam klasszikus értelemben történő önvédelméhez kapcsolódik. A polgárháborúra való felszólítás kimeríti az alkotmányos rend erőszakkal történő megváltoztatásának kísérletét, amelyet a világon egyetlen ország sem tolerálhat. S itt jön képbe a rendőrség, az ügyészség és a bíróság. A bűncselekmény, mert ez esetben egyértelműen erről van szó, elkövetésekor az első „védvonal” a rendőrség, amelynek meg kellene tennie a feljelentést, az ügyészség pedig hivatalból köteles lépni. Az pedig már a bíróság dolga, hogy milyen megtorlást alkalmaz.

Nem kis felelősség hárul azonban azokra a szülőkre, akiknek a gyerekei a parlament lépcsőjén „hősködtek”, hiszen ők, mármint az apák és anyák a saját bőrükön érezhették a háború következményeit. Vajon ők miért nem állnak a sarkukra, s tárják fel szeretett csemetéjük előtt az esetleges következményeket? Vagy ők is helyeslik az ilyen viselkedést?

Nekik nem volt elég tanulság az 1990 és 1995 közötti időszak? Azok ellenére is némán tűrik (vagy esetleg bátorítják) utódaikat a tűzzel való játszadozásra?

 BOTH Mihály