Egészen a múlt század hatvanas-hetvenes éveiig az asszonyok – tehetősebb családoknál mosónők – mosták ki kézi erővel a szennyest. A nagyobb városokban mosodai szolgáltatás működött. Gyerekkoromban még láttam a Ferenc-csatornában állva, mosófával és -deszkával serénykedő asszonyokat, és emlékszem a téli mosókonyha elviselhetetlen párájára, a lúgszódára és a háziszappanra, amit mosás közben használtak.

Ehhez képest ma már a legidősebbek házában is ott zúgnak a programozható mosógépek – némelyik már annyira „fejlett”, hogy a digitális technológiában járatlanoknak gondot is okozhat a kezelése, mégsem gondolom, hogy bárki is visszasírná a mosókonyhák gőzét.  Régi autóinkon a gyújtáshibát vagy a többi meghibásodást is már csak akkor vettük észre, amikor nem indult el vagy megállt. Ma a műszerfalon felvillanó hibalámpa jelzi azonnal, és OBD-olvasóval deríti ki a szerelő a hibát.

A házunkban még van két ún. vonalas telefonkészülék. Egyikről azt sem tudjuk, hova tettük, már a számára sem emlékszünk, a másikat meg nem szoktam felvenni, mert csak ügynökök hívnak rajta, és (mert valami ősrégi telefonkönyvből keresik ki a számokat), rég megboldogult férjemet szeretnék meghívni bemutatóval egybekötött vacsorára. Mindenki más már mobiltelefont használ.

És egy vajdasági iskola azzal a – példamutatónak gondolt – határozatával került a médiahírekbe, hogy betiltották a mobiltelefonok használatát a tanórákon, a diákoktól elveszik, és az osztályfőnököknél teszik letétbe a készülékeket. Abban, hogy a Facebookon (ön)képzett polihisztorok ujjongtak a hír hallatán, nincs semmi meglepő, hiszen mindennek örülnek, ami negatív, s amivel gátolhatják a változást. A szomorú az, hogy ezt a szülők és a pedagógusok nagy része is vastapssal fogadta, s hogy általam is ismert magyartanár írta kommentként egy poszt alá, miszerint „nagyon jó”, meg hogy a diákok úgyis csak „gagyi játékokat játszanak” a mobiltelefonokon. Ezek szerint még soha nem nézett bele a vonatkozó tantervekbe, s nem ismeri az újonnan készült és ilyen szempontból is korszerű tankönyveket.

Az a világ ugyanis, amelyben mobiltelefonok és más digitális kütyük nélkül is megvoltunk, már nem létezik, s főleg nincs meg az a befogadói helyzet, amely a hagyományos értelemben vett szövegalapú és ismerethalmozó tudásátadásra volt alkalmas. A mai gyermek és fiatal képi világban él, életvezetési eszménye – hála Istennek! – mentes a szocialista éra (egyébként mindig is hazug) szegénységkultuszától, miképpen hősideálja sem Bice-bóca a Kincskereső kisködmönből. Nemcsak az irodalmi kánonok, de nyelvünk, tudományos ismereteink, történelmi emlékezetünk is folyamatosan változik. Kultivált írói életművek is elavulhatnak, megváltozik az értelmezésük. Ma már vitatja a tudomány, hogy csak négy alapíz létezne; édes, sós keserű és savanyú, miközben ott van az „unami” a moszatból és a paradicsomból, egyesek szerint a zsír is az, és még egy sor más. Nem Kolumbusz Kristóf fedezte fel Amerikát, hanem nálánál több évszázaddal korábban Leif Eriksson. Nem csak kilenc bolygó kering a naprendszerben, a Délivel együtt nem négy óceán, s nem öt kontinens van a Földön, ahogy azt régen tanították. Már senki sem használja a számtan vagy a mennyiségtan szót, mindenki matematikának nevezi nemcsak a tudományt, hanem az iskolai tantárgyat is, s kémiát mondunk a vegytan helyett. Helyesírásunk szabályai is folyamatosan változnak. Még a Miatyánk is másként hangzik ma, mint egykoron.

A magyar ábécé betűinek száma is megváltozott. A mobiltelefonok iskolai használatáról szóló poszt alá írta oda valaki, feltételezhetően középkorú vagy annál idősebb személy, hogy csak a régi iskola és tanítási módszer volt a hatékony, például ő még ma is fújja az ábécét. Nem tudom, csak sejtem, hogy a régi, ún. szűkebb ábécére gondol. A q sorba illesztésével valószínűleg már gondjai akadnának. De ha mégsem, arra már biztos nem tudna egyetlen példát sem felhozni, hogy eddigi élete során hol és mikor kamatoztatta ábécéfújói képességét.

A mobilozó tanulókat nem ellenségként, hanem partnerként kellene kezelniük az iskolai tantárgyprogramoknak. Nemcsak a ritkán nyíló informatikai kabinetben, hanem minden teremben, minden tantárgyból, minden órán a helyes és innovatív internethasználatra, a digitális technológia alkalmazására kellene tanítani a diákokat. Felesleges ismeret- és adathalmozás helyett a projektalapú, kutatásra ösztönző, kritikai gondolkodást fejlesztő oktatási modelleket kellene érvényesíteni. Olyanokat, amilyeneket már a legtöbb tantárgy minisztériumi jóváhagyással összeállított tanterve és az ezekre íródott, a multimediális, korrelatív, az IKT-eszközök nyújtotta lehetőségeket kamatoztató tankönyv is tartalmaz.

Azt értem (elfogadni, persze, nem tudom), hogy az autokrata hatalmi grémiumnak miért nem érdeke az oktatás digitális alapú fejlesztése, amelyre a jövő szavazópolgárainak széles körű műveltsége, tájékozottsága, kreatív tudása lenne alapozható. Azt viszont nem, hogy a szülők miért nem akarják, hogy gyermekeik magas színvonalú informatikai jártasságra, minden tantárgyból alkalmazható tudásra tegyenek szert, s hogy jól érezzék magukat az iskolában. Csak arra tudok gondolni, hogy a mai, Z nemzedékként megnevezett fiatalok, akik a digitális korszak szülöttei, e kurzusok területén nagyobb jártassággal rendelkeznek a szüleiknél, mi több, a tanáraik többségénél is, ami miatt meginogtak a tekintélyalapú nevelés virtuális tartóoszlopai. Van olyan terület, amelyet a diák jobban ismer, mint alapfokú, esetleg semmilyen informatikai képesítéssel nem rendelkező tanára.

Pedig a világ változását, a tudományok, a technológia és a kultúra fejlődését nem lehet megállítani, vagy ha ezt bármikor és bárhol is megpróbálták, mindig gazdasági és szellemi katasztrófákhoz vezetett. Ha valaminek a tiltása lehetetlen, korszerűtlen és indokolatlan, nem volna-e jobb inkább belátnia ezt az oktatáspolitikának, s – a tanárok, sőt, a szülők felkészítésével, azsúrba hozásával – beleállnia ebbe a fejlődésvonulatba? Nem azt kell megengedni, hogy a diákok ellenőrző írása közben, valós tudásuk bemutatása helyett a puskaként használt telefonokról másolják ki a megoldásokat. Persze, az is kérdés, hogy mi értelme van a mai világban papíralapú ellenőrzőt íratni. Az meg csúsztatás, hogy a – példaként felhozott – finn vagy a nyugat-európai iskolákban betiltották a digitális eszközök alkalmazását. Való igaz, hogy ott a saját mobilt egy erre a célra szolgáló pulton kell elhelyezniük, de nem azért, mert kiiktatták a tudásátadás és -szerzés folyamatából a használatukat, hanem mert az iskola korszerű, digitálisan jól felszerelt tantermekkel rendelkezik. Nem elkobozza az IKT-eszközöket, hanem saját eszköztárából osztja ki azokat.

Mit várunk el a diákoktól? Hogy amíg legtöbbjük öreganyja a mosógép vagy a mikrohullámú sütő programba állításával van elfoglalva, öregapjuk pedig önműködő traktort vezényelve fújja az ábécét, krétával palatáblára írva tanulják a betűvetést?

BENCE Erika