Alkalomadtán illik idézni a klasszikusokat, mondjuk Csurka Istvánt, a neves néhai magyar drámaírót és (talán kevésbé neves) politikust, aki szerint „összenő, ami összetartozik”. Közmondásokat is idézhetnék ugyan, de maradjunk az irodalomnál. Esetleg egy szerb mondás idézhető, amely szerint a farkas cseréli ugyan a bundáját, de a természetét soha, vagy az ugyancsak Csurkának tulajdonított mondat, amely szerint „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

A mutatványosok

A múltban falusi vásárokon tűntek fel, és a tömeget szórakoztatták, trükkökkel, különböző szórakoztató mutatványokkal próbálták jókedvre deríteni az embereket, akik ezért még fizetni is hajlandónak bizonyultak. Valami hasonló dolgot művelnek velünk errefelé a politikusok is, akik kevésbé látványos, de sokkal vonzóbb és elfogadhatóbb portékát kínálnak népüknek. Különösen a választási kampányok idején tűnnek fel, utakat, hidakat, magasabb életszínvonalat, jobb egészségügyi ellátást és iskolarendszert meg egyéb jókat ígérve. Évek múltán csak elvétve kérik számon az emberek a (jobbára be nem váltott) ígéreteket. Csupán itt-ott hangzik el, hogy mi lett mindazzal, amiről évekkel ezelőtt ugyanitt és ugyanilyen alkalomból szó esett. Tudjuk, az emberek feledékenyek, a számonkérés elmaradása pedig immár része a mindennapoknak. Okolhatjuk ezért az egyoldalú propagandát, a világméretű válságot vagy a külföldi ügynökök aknamunkáját, egyre megy. A mutatványosok négyévente (nálunk sokkal gyakrabban) újra megjelennek, dicsérik magukat meg pártjukat, és ismét megígérik a tejjel és mézzel folyó Kánaánt.

A főnök és a tanítványa

Az egyik ilyen, nyilván a legfőbb mutatványos errefelé maga a köztársasági elnök, aki az év minden második-harmadik napján szerepel az országos frekvenciával rendelkező tévéadók valamelyikén. A behízelgő riporterek mindig alákérdeznek, rajzolni, illusztrálni hagyják a vendégüket, aki olyan számokkal és rajzokkal, grafikonokkal kápráztatja el a nézőket, amelyekben talán maga sem hisz. Senki sem mondja neki, hogy a kevesebb több lenne, hogy a túl gyakori televíziós szereplés immár kontraproduktív, az elvártakkal szemben éppen az ellenkező hatást váltja ki. Egyre gyakrabban cáfolják őt és a minisztereit tételesen, érvekkel és adatokkal a kritikusok. Igen ám, de ezek a cáfolatok nem hangozhatnak el ugyanazokon a tévécsatornákon, így aztán nem jutnak el ugyanazokhoz a nézőkhöz sem. Erre szokták Pesten azt mondani, hogy „ügyes”. A Szerb Radikális Párt egykori főtitkára, majd nyolc éve az abból kivált Szerb Haladó Párt elnöki tisztségéről egy évtized után nemrég leköszönt vezetője kapcsán ép ésszel senki sem hiszi el, hogy egykori pártját az új elnök irányítaná. A háttérben ott van az egykori alapító, a mostani államfő, aki a választási lista vezetője is egyben. A kormányfőt és a minisztereket ő nevezi ki, a választási listát ő hagyja jóvá. Tételezzük fel jóhiszeműen, hogy nem személyesen ő állítja össze. Egyértelműen megtanulta tehát a leckét első főnökétől, dr. Vojislav Šešelj csetnik vajdától, a Hágában jogerősen elítélt háborús bűnöstől.

 Együtt a csapat

Tizenegy éve már, hogy (2012 és 2016 között) csupán egyetlen választási ciklus négy évig tartott Szerbiában. Azóta általában kétévente járulunk az urnák elé, hacsak valamilyen világjárvány ezt is nem akadályozza meg. A tavalyi, április 3-ai voksolás eredményeként megalakult kormány mandátuma is csak jó egy évig tarthat, hiszen egy hete feloszlatták a parlamentet, december 17-re kiírták az újabb, előrehozott, rendkívüli választásokat, ezeken pedig községi szinten immár ismét együtt indulnak a radikálisok és a nyolc éve haladókká változott társaik, akik kígyót-békát kiabáltak egymásra évekkel ezelőtt, árulónak nevezték egymást, és ebben természetesen Šešelj vajda járt az élen, aki könyveket is írt az „áruló Vučićról és bandájáról”. Most mégis együtt indulnak a szavazók voksaiért, feledve a sértegetéseket, félretéve az esetleges ellentéteket – amik nem is léteznek. Csupán játék volt, amolyan Európának szánt színjáték az egész „haladósdi”. Végül egyébként is kibújt volna a szög a zsákból, de a hatalom elvesztésének fenyegető réme újra összehozta a régi elvbarátokat. „Borítsunk fátylat a múltra jelszóval a hatalom és a kiváltságok megőrzése érdekében támogassuk egymást, fogjunk össze, hiszen az ellentétek, ha vannak is közöttünk, nem áthidalhatatlanok”, idézi az egyik belgrádi politikai elemző az összeborulás szereplőit, a másik pedig immár a „Knin nélküli Vojislav” és a „Koszovó nélküli Aleksandar” ismételt egymásra találásáról nyilatkozott a minap.

A mi helyünk

A vajdasági magyarok is kapkodhatják most a fejüket, hiszen a kilencvenes évek elején nekik is szendvicseket ígérő szélsőséges politikusok újból egyazon csapatban szerepelnek. Pásztor István, a nemrég elhunyt pártelnök pedig a magukat haladóknak nevező radikálisokkal szövetkezett, már egy teljes évtizede együtt kormányoznak. Államtitkári szinten ugyan, de a VMSZ is aktív részese a hatalomnak, képviselőcsoportja pedig a hatalmi koalíciót támogatja. Most aztán majd magyarázni kellene a bizonyítványt, cáfolni, hogy mi, itteni magyarok csupán járulékos káresetnek számítunk ebben az eddigi együttkormányzásban, amit a tavalyi népszámlálás adatai ékesen bizonyítanak.

Ilyen lett tehát a huszonegyedik századnak ez az évtizede, amelyet több alkalommal is aranykornak neveztek nálunk az ország vezetői.

NÉMETH János