Mit nyújthat a világnak egy fogyatkozó népcsoport? Különösen, ha egyenlőtlen hatalmi viszonyok sújtják belülről és kívülről egyaránt. Kísérlet egy madártávlatú diagnózisra.

Múlt héten Komáromban a helyi zsidó hitközség alapításának 230. évfordulója alkalmából néhány pannóból álló kültéri kiállítás megnyitásán vettem részt. A hitközség részéről Novák Tamás óvatosan fogalmazva arról beszélt, a közösség jövője kérdéses, hiszen már csak maroknyian vannak, gyermekek pedig nemigen születnek. „Egyben azonban biztos vagyok: hogy a hitközség rendezett temetőt, felújított Menházat, Schnitzer Ármin Mikromúzeumot és a várost gazdagító táblákkal valamilyen üzenetet hagy az utókorra” – tette hozzá Novák. Egyszerű megfogalmazás, mondhatnánk, de a valósággal való szembenézésen túl van valami bölcsesség is ebben a gondolkodásmódban. És valóban ma már olyannyira fontos a történeti emlékezet, hogy hosszú távon valóban nem mindegy, ki és minek a segítségével emlékezhet majd ránk. Ha az adott történelmi pillanat kedvező a közösség számára, csendben, nyugodtan és jó szájízzel elvégezheti azt munkát, amely alapján majd emlékezhet rá az utókor, s alkalomadtán kihalászhatja a neki küldött palackpostát.

Ki sem kell lépnünk Közép- és Délkelet-Európából, s még így is se szeri, se száma az eltűnt népeknek, népcsoportoknak. Sokan épp most, a szemeink előtt válnak lassan semmivé, akár a teljes közösséget, akár annak csak egy-egy helyi csoportját tekintjük. Az említett komáromi zsidók egykoron több mint 2000-en voltak, ma alig pár tucatnyian élnek a Duna menti városban. Korábban, a 19. század elejéig igen népes szerb közösség élt itt – egy rövid ideig még maga Arsenije Čarnojević is székhelyévé tette a várost –, ma már azonban legfeljebb egy-egy családfában van nyoma, valamint temetője néhány tucat keresztje, kápolnája, valamint a Dunához közeli míves templomuk őrzi az emlékét. Ezeket már nem a szerbek, hanem egyrészt a tudatosan munkálkodó komáromiak, másrészt a pravoszláv egyház tették rendbe – szépen csendben.

Öt éve volt szerencsém Versecen járni, ahol egy maroknyi magyar jár össze a Petőfi Sándor Kultúregyesület keretén belül. Ott éreztem talán először, hogy a lassú elfogyás keserűsége egyúttal milyen görcsmentes és illúziók nélküli szemléletmóddal jár, amely – ha jól viszonyul hozzá az ember – bölcsességet is eredményezhet. Igen, keserű bölcsességről beszélünk. Nem hangzik jól, de mivel messzemenően emberi, szerethetővé is válhat. Ebből a pontból nézve az élet és az emberi lehetőségek határaival kerülünk szemközt, hirtelen minden megfeszített törekvés súlya elveszik a mindeneket megmérő serpenyőben. Egyszerre volt megrázó és felvillanyozó ezt újra és újra megélni, akár zoborvidéki magyarok, vajdasági szlovákok, metóhiai vagy krajinai szerbek, felső-zempléni ruszinok vagy Bódva völgyi-mánták (német népcsoport) között jártam – a sort pedig alkalomadtán hosszan folytathatom majd galíciai ruszinokkal, máramarosi zsidókkal, dévai csángókkal és így tovább. Ha észen van az ember, ilyen helyzetben már nem akar „feszedezni”, önmutogatni, a végtelenbe veszően parttalan etnikai vitákat folytatni. Ez az állapot sokkal inkább azt jelzi számunkra, ideje van az önvizsgálatnak, a szemlélődésnek és a számvetésnek, mégpedig éppen most!

Összességében nem áll jól a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzete. A kisebb – burgenlandi, Lendva-vidéki, drávaszögi, moldvai – közösségeken túlmenően is látható, tapasztalható a demográfiai leépülés Dél-Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben vagy Vajdaságban. Ebben aligha van valami meglepő, a térségben régóta érvényes tapasztalat szerint a „kisebbségek” nagyobb eséllyel tűnnek el egy „többség” ölelésében, semmint hogy a körülményekkel dacolva sokáig fennmaradnának. Az elfogyás természetes, érthető – s önmagában aligha szégyenletes, hacsak nem vesszük számításba egy fél másodpercig az érdektelen, hatalomközpontú és/vagy ideológiailag terhelt magyarázatokat.

A szégyen szónál azonban meg kell állni és egy pillanatra elgondolkodni. Akárhonnan is nézem, a szégyenpír okozója legtöbbször a politika. A koszovói Staro Grackón és Orahovacon járva apátia és düh között ingadozva beszéltek nekünk a helyiek a mindenkori belgrádi hatalom játékairól, amelyeknek ők nem sok hasznát, sokkal inkább kárát látják. Nem kell túlmagyarázni: a zavarosban a koszovói szerbeknek „szánt” pénz fennakad a klientelisztikus hálókon, ha nem épp a kétes hátterű albán közegben landol. A helyi közösséget ugyan szinte teljesen el is felejtheti a hatalom – lásd az észak-zempléni ruszinokat –, ha azonban mégsem, kiművelt politikai kultúránkban ütőkártyává válik a tárgyalóasztalnál, vagy más esetben egy manipulálható közeget gyurmáznak belőle, ahol mindenféle hatalmi és anyagi előnyökre lehet szert tenni. Amennyiben persze holmi gátlások nem terhelik a „közösség vezetőinek” lelkét.

Más leosztásban, de nagyon hasonló viszonyokkal találkozhatunk kisebbségi magyar közegben is, ahol – s nézzük most csak az elmúlt 30 évet – a „nincs mit veszítenünk” elve helyett (különösen az elmúlt évtizedben) mintha semmi másra nem lett volna esély, mint arra, hogy a politika csendben kiszipkázza a maga hasznát az emberekből. A közösségekben szunnyadó alkotó energiák felszabadítása helyett rendre olyan hatalmi erőlködéseknek vagyunk tanúi, amelyek ha lehet, csak gyorsítják a leépülést, repkedjenek a fejünk fölött bármilyen mennyiségben is a forintmilliárdok. A „többségi” hatalomra pedig kár a szót vesztegetni, az – sajnos! – szinte sosem, legfeljebb csak kivételes alkalmakkor fogja fel a „kisebbségi” világ finom szövésű dimenzióit.

Egy szó, mint száz: a „jót” csak maximális óvatossággal, a „rosszat” viszont teljes gyanakvással lehet elvárni a kisebbségi és az etnikai politikától. Messiásszerű álmokat kár kergetni. Az uralkodó politikai kurzus jó eséllyel csak zavarni – ha nem egyenesen súlyosan akadályozni – fogja azt a nyugodt számvetést, amely az említett keserű bölcsességhez és megnyugváshoz vezet. Nincs vesztenivalónk, azt kell tennünk, amit ilyenkor a szívünk diktál. Nincs mitől félnünk.

VATAŠČIN Péter