Zajkeltés egykor és most

Az adventi időszak igazság szerint a magunkba forduló várakozás ideje, ám az utóbbi évtizedekben egy vészesen terjedő szokás zúzza szét a meghitt elcsendesülést. Az első gyertya meggyújtásával szinte egyidejűleg kezdetét veszi a pravoszláv újévig szűnni nem tudó zajkeltés, a petárdázás.

Nem azt akartam mondani, hogy a hagyományos karácsonyi és újévi ünnepkörnek nem voltak zajkeltéssel járó szokásai, amelyek célja az ártó és rontó erők távoltartása, de erre leginkább elég volt az éjféli misére hívó harangszó is. Legfeljebb az ügybuzgó legények készítettek maguknak mozsárpuskát, és az éjféli miséről hazajövet durrantottak vele néhányat. Lőpor gyanánt a gyufaszálak lekapart fejét használták. Bár a szájhagyomány olyan történeteket is megőrzött, hogy a mozsárpuska, amit kénporból és egyebekből barkácsolt „házi” robbanószerrel töltöttek meg, komoly sérüléseket tudott okozni, állítólag képes volt arra is, hogy tőből kitépje a robbantó kézfejét.

A korszerű világ nem a mértékletességről vált híressé, így a zajkeltés is „ipari méreteket” öltött mind a zajkeltő eszközök kínálata, mind pedig a használat mértéke tekintetében olyannyira, hogy egyre inkább átcsúszik a végletekbe, és nagyon nehéz mederbe terelni. Pedig nemcsak feldúlja az emberek többségének komfortérzetét, hanem komoly károkat és sérüléseket okozhat.

A táska mélyén 

A gyermekek és az iskolák környéke különösen érzékeny terület a petárdázás időszakában. Egyrészt azért, mert néha már alsós kisdiákok is kézi robbanóeszközöket vásárolnak az uzsonnapénzen, másrészt, mert nagy előszeretettel dobálják őket az iskolák környékén. Magától értetődően a legtöbb súlyos petárdabaleset is a gyermekeket éri. Az oktatási intézmények természetesen ádáz küzdelmet folytatnak a jelenség ellen, annál is inkább, mert a vonatkozó jogszabályok egyértelműen fogalmaznak: „az iskolába […] fegyver, pirotechnikai eszköz vagy más személyeket veszélyeztető vagy megsebesíthető egyéb tárgy bevitele tilos.” Ha mégis megtörténik, kezdetét veszi egy hosszadalmas és nem túl hatékony procedúra, amelynek során elsőként el kell(ene) venni az eszközt. Ha a tanuló, ne adja ég, szép szóra nem adja át, az ügy tovább bonyolódik, mert erővel nem lehet elvenni tőle. Lőfegyver, éles lőszer esetén (és ne gondolja senki, hogy ilyesmi oktatási intézményben nem fordul elő) a rendőrség elég gyorsan reagál, és elkobozza, ám „hideg fegyvernek” számító eszközökről (konyhakés, rúgós bicska, boxer, nunchaku, dobócsillag stb., amik szintén ott lapulnak olykor a táska mélyén) legfeljebb szolgálati feljegyzést készítenek. A pirotechnikai eszközökre, főleg a petárdákra nemigen reagálnak. Volt rá példa, hogy a hadseregnél rendszeresített, ágyúdörgést szimuláló durranótöltet hozott magával egy diák, de igazából az sem váltott ki heves reagálást a részükről.

Kinek a dolga?

Valahogy úgy tűnik, mintha az érintettek „elbeszélnének” egymás füle mellett, és a jogszabályi tiltás ellenére mindenki arra várna, hogy a másik oldja meg a problémát. Mindeközben nem egy esetben maguk a szülők, elsősorban az apukák adnak pénzt a gyermeküknek petárdára.

Arról nem is beszélve, hogy a „balkáni hősiesség” jegyében Szerbia lakosságának többsége a fegyver, főképp a lőfegyverek, robbanószerek és hasonlók iránt különleges, már-már erotikus érzelmekkel viszonyul (sokan ezt egyfajta „fallikus” vonzalomként definiálják), így nem is igazán érzi át mindazokat a mások számára esetleg zavaró körülményeket, esetenként reális kockázatokat sem, amelyekkel e vonzalom jár. Így magától értetődően a tűréshatára is magasabb. Mi több, olykor „jogosnak” érzi, hogy gyermekét is ebben a szellemben nevelje, és tolerálja neki, rosszabb esetben ösztönözze azt.

Jellemző példát hozott fel erre a tűrő/hárító magatartásra az egyik pedagógusokat tömörítő hazai portálon megosztott bejegyzés:

„Épp most volt egy „epés-vitám” a Facebookon a témában: Egy gyerek este 23 órakor petárdát dobott a parkban, és megijesztette valakinek a kutyáját, amelyik harmada akkora, mint az én macskám. A kutya gazdája szerint azonnal értesíteni kellett a gyerek osztályfőnökét! Meg is tette. Este 11 órakor. Valami oknál fogva, de miért is, nem a szülőket! Amikor megkérdeztem, hogy a szülők helyett miért a tanárt hívja, a nő alkotmányos viták áradatát zúdította rám, és a végén azt mondta: Ő valószínűleg TUDJA, mert (bár soha nem folytatott még hasonló tanulmányokat sem) jó pár pszichológiai workshopot tartott már tinédzserekkel.”

Figyelemre méltó kezdeményezés

 

Éppen emiatt igazán figyelemre méltó lépés, hogy az egyik szabadkai iskola szülői tanácsa felhívást intézett a város lakosságához, melyben kérte, kerüljék a petárdázást. A sajátos nevelési igényű tanulókkal foglalkozó intézmény szülői testülete voltaképpen csatlakozott egyik belgrádi szülőtársuk, Biljana Nešić felhívásához, és arra hivatkozik, hogy a sajátos nevelési igényű, hátrányokkal küzdő gyermekek és felnőttek, különösen az autizmus spektrum szindrómával élők nagyon érzékenyek a hanghatásokra, reakcióik rendkívül hevesek, és igen sok időre van szükség, hogy ismét visszanyerjék a nyugalmukat.

A felhíváshoz adalékul szolgálhat a legújabb súlyos petárdabalesetről szóló hazai hír is. A közép-szerbiai Svilajnac közelében egy petárda felrobbant a velük dobálózó 14 éves kislány kezében, és szétzúzta a bal kézfejét, valamint súlyos szemsérüléseket okozott neki. A fővárosi Tyrš utcai gyermekklinika orvosai küzdenek a kézfej megmentéséért, de nem túl bizakodók.

Hasonló balesetekre sajnos még számítani lehet. De talán még most sem lenne késő csatlakozni a szabadkai szülői tanács felhívásához. Magam ezennel meg is teszem: kérem a polgártársaimat, hogy most és máskor is tartózkodjanak a petárdázástól!

Igazából azonban annak lenne értelme, és sokan örülnénk neki, ha ugyanezt megtenné a megannyi gyermekbarát, környezetvédő, klímavédelmi, gyermekekkel és felnőttekkel foglalkozó, ember-, állat-  és mindenbarát egyesület, szervezet, civil kezdeményezés és egyéb társulás is (bár ebben nem vagyok bizakodó). Csak így lenne esély rá, hogy legalább ebben a kis lépésben közös összefogással valamicske eredményt elérjünk.

Mindannyiunk javát szolgálná. Ennek reményében kívánok boldog új esztendőt!

ERETKA Ferenc