A világjárvány óriási hanyatlást idézett elő a legtöbb ország gazdaságában. Az ágazatok képviselői sorra mondják el panaszukat, s a sirámok vége mindig ugyanaz: a tönk szélén állnak. Ez elsősorban a turizmusra, vendéglátóiparra, autógyártásra, építőiparra és a szállodákra vonatkozik.
Mivel szinte egyik napról a másikra berobbant a kánikula, sok család csak most eszmélt fel, hogy tenni kellene valamit az évtizedek óta általuk lételemnek számító nyaralás megszervezésére. Az új és legújabb hírek azonban arról szólnak, hogy a külföldi üdülés nem ritka esetben kútba esett, mivel Szerbiában újból kezd csúcsra járni a fertőzés, és emiatt látogatási „fekete listára” kerültünk. Vagyis sem szívesen, sem utálattal nem fogadnak bennünket. A szerbiai polgárok számára legfájóbb, hogy a félig-meddig nemzet-, nyelv- és hittestvérek, a montenegróiak immár ki tudja, hányadszor becsapták az orrunk előtt a kaput. Mindegy, hogy a Drinán inneni polgár vállalná-e esetleg a kéthetes karantént, vagy sem, a „Hegyek koszorúján” kimondták a megfellebbezhetetlen szentenciát: Kívül tágasabb!
A hagyományos nyaralóhelyek, mint például Görögország és Spanyolország, kénytelenek voltak feloldani a tiltás, hiszen a tengerparti részeken és a turisták által felkapott szigeteken az emberek háromnegyed része a turizmusból él, s amennyiben elmaradnak a látogatók, a vendéglátással foglalkozók igen komoly anyagi következményekkel lesznek kénytelenek számolni.
Hasonló a helyzet a montenegrói tengerparton is. Neumban, Bečićin, Ulcinjban a szállodatulajdonosok és a fizetővendég-szolgálat a zárlat kezdete óta méltatlankodnak a kormány által életbe léptetett megszigorítások ellen. Eddig mindhiába.
A megrögzött szerbiai nyaralni vágyóknak marad a „hazai pálya”. Akárcsak Magyarországon. A tévében naponta láthatjuk a szinte véget nem érő reklámokat és a hazafiasságra buzdító nyilatkozatokat, amelyben arra ösztökélik az embereket, hogy a határon belül igyekezzenek felfedezni saját szélesebb környezetüket.
Alapjában véve ez rendben is volna, hiszen Jugoszláviában rengeteg gyönyörű hely volt/van, amelyeket érdemes felkeresni. A jelek szerint volna is vevő ezekre az ajánlatokra, de…
…de amint kiderült, hogy az ismert utazási és egyéb nehézségek miatt sokan megelégednének a hazai idegenforgalom nyújtotta lehetőségekkel, a leendő szállásadók és szállodák drasztikusan megemelték az árakat. Van olyan felkapottabb hely, ahol a tavalyihoz képest ötven vagy száz százalékkal többet kell(ene) fizetni a szobáért, apartmanért, ebédért, vacsoráért. Vrnjačka Banján, a Kopaonikon, Zlatiboron, Sokobanján a tíznapos ott-tartózkodás egy személynek 400–600 euróba kerül. A sokcsillagos szállodákban ugyanennyit kell fizetni egyetlen éjszakáért! Ez többszöröse a görögországi, Maldív-szigeteki vagy a méltán népszerű krétai áraknak. A Kopaonikon egyhetes üdülés négy személyre félmillió dinárba kerül, de Vrnjačka Banja sem adja lejjebb, hiszen zsebpénz nélkül is 800, Zlatiboron pedig kerek 1000 euró csak a szállás.
A szakemberek váltig hangoztatják, hogy ez teljesen normálisnak tekinthető, hiszen a kereslet-kínálat alakítja az árakat, ezzel szemben az ismertebb célhelyek képviselői arról akarják meggyőzni a közvéleményt, hogy ők most is a tavalyi árakkal gazdálkodnak, és szó sincs drágításról. Pedig jól tudják, hogy ez nem így van.
A szög azonban viszonylag gyorsan kibújik a zsákból, mivel elismerik, hogy a számukra két legfontosabb hónapban, vagyis a júliusi és augusztusi időpontokra már nem tudnak szállás biztosítani az érdeklődőknek, mivel a szemfülesebb vendégek már jó előre lefoglalták a helyek 90-95 százalékát.
A több mint alaposan megugrott árak mellett sok helyen még arra a pofátlanságokra is vetemedtek, hogy a frissen érettségizett diákokat, akik csoportosan szeretnék magukat megjutalmazni egy kiadós nyaralással, egyszerűen visszautasítják, nyílván abból a feltételezésből kiindulva, hogy a saját pénzforrással még nem rendelkező gyerekek jóval kevesebbet fognak költeni, mint a felnőttek. Ők tehát most a számukra „nem érdekesek“. És ez jelzi leginkább a hazai turizmusban dolgozók gazdasági szempontú rövidlátását. Az talán eszükben sem jut, hogy néhány év múlva éppen ezekre a fiatalokra alapozhatnák a tevékenységüket. Azonban, ha most így átverik őket, és komiszan bánnak velük, a „kikosarazott“ lányok és fiúk, amikor dolgozni és pénzt keresni kezdenek, emlékezni fognak erre a magatartásra, és inkább mennek a határon túli helyekre.
Az égbe szökött árak ellensúlyozását illetően a kormány által felkínált 5000 dináros utalvány annyit ér, mint a halottnak a csók. Vagyis semmit, hiszen negyven euróból – jobb helyeken – még egy tisztességes kétszemélyes vacsorát sem lehet kifizetni.
A tevékenységüket és ügyvitelüket hosszú távra tervezők az ügyfelekhez, vendégekhez való ilyen hozzáállást nemes egyszerűséggel rablógazdálkodásnak nevezik. Vagyis egyetlen alkalommal igyekeznek alaposan kiszipolyozni az embereket, holott tisztességes magatartással akár évtizedekre is biztosíthatnák maguk számára a vendéglátást.
BOTH Mihály
